Játék határok nélkül

Koncentrálok. Minden érzékszervemmel igyekszek összpontosítani a botom spicce mellett álló mozdulatlan úszóra. Mintha máshogy állna, mint az előbb! Óvatosan kiigazítom a zsinórt, hogy a csali biztosan mozdulatlan maradjon. Nem egyszerű. Az erősödő oldalszél egyre inkább lökdösi a botomat. Kicsit állítok a bottámaszon, hogy a spicc jobban víz alá kerüljön. Talán így jó lesz... Már vagy két perce nem lőttem kukoricát, épp itt az ideje. Gyorsan becsúzlizok vagy tíz szemet, majd néhány perc múlva még egy adagot. Az antenna lassan a feléig merül. Kicsit megáll, majd komótosan tűnik el a víz alatt.
Próbálok higgadt maradni. Két kézzel megmarkolom a bot nyelét. Egy, kettő... kettő és fél... nagy levegő... Három!!! És egy hatalmas bevágással kétes kimenetelű harc veszi kezdetét...



Az imént merítőbe terelt hét kiló körüli pontyom nem okozott különösebb meglepetést. Hiszen ezért jöttem, nagy halakat szerettem volna fogni rakósbottal és egy jót horgászni a beígért 6 - 8 kilós pontyokra.



De ez most más! Nagyobbnak tűnt. Sokkal nagyobbnak. Lomha, de ellenállhatatlan erő húzta a gumit a tó közepe felé. Biztos, ami biztos a bot végét a víz alá nyomtam, néha megemelve, hogy tudjam, hol jár a halam. Szerencsére megfordult. Minden erőmet összeszedve próbáltam megemelni és magam felé húzni. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy iszappal teli nejlonzsákkal küzdenék. Egészen addig, míg ellenfelem gondolt egyet és ismét megcélozta a tó közepét. Miután már fél órája húzgáltuk egymást, kitörését a bot leengedése helyett egy határozott emeléssel próbáltam tompítani. Sikerült is.
A zsinór egyre kisebb szöget zárt be a felszínnel. Halam végre elemelkedett a fenékről. Kezemben a tízméteres, botrésszel, úgy gondoltam, csak percek választanak el attól, hogy merítőben tudjam ellenfelem.
Azonban a botra nehezedő negyvenpercnyi folyamatos terhelés alatt felgyülemlett feszültség hirtelen távozni kívánt. Rakóm első három métere hatalmas csattanással öt darabra robbant. A halra kifejtett terhelés egy csapásra megszűnt, így újra nyeregben érezhette magát.



Ahogy fáradt, az idő nekem dolgozott (bár az én erőm is egyre fogyott). Viszont amint a gumi a kiszálkásodott botperembe szorult, fordult a kocka. Minden egyes perccel, minden újabb kirohanással közelebb kerültem ahhoz, hogy a gumi elfárad és elszakad.



Hetven perc telt el, amikor a horogtól kb 60 centire lévő főólmozásomat először megláttam. A fárasztás elején levett két tagot minél előbb igyekeztem visszavarázsolni a botra, ami nem is volt olyan egyszerű feladat. Karjaimat alig éreztem és szakadt rólam a víz. De valahogy csak összejött. Az első erőltetés még sikertelen volt, másodjára viszont egy hatalmas bronzos folt sejlett fel a felszín alatt. Fogamat összeszorítva, összeszedtem minden erőmet. Bár a fenékre süllyedt merítőmet alig bírtam megemelni, valahogy mégis sikerült a hal alá tolnom. Majd’ másfél óra huzavona után a hálóban pihent a hatalmas tükrös. A merítőt combommal megtámasztva próbáltam megszabadulni a bottól, hogy mindkét kezemet szabaddá tegyem.



Egy pár percre megpihentem, mivel remegő végtagokkal nem szerettem volna a szűk stégről halastul a nádasba esni. Mikor úgy éreztem van annyi erőm, a merítő nyelétől megválva, a halat hálóstul magamhoz ölelve (hogy se neki, se a felszerelésnek ne essék bántódása) igyekeztem eljutni a biztonságos bölcsőig.
Tudtam, hogy sietnem kell, de nem tudtam betelni pontyommal. Locsolgattam, simogattam, a horog ejtette sebet kenegettem. Majd gyors telefon a tógazdának, amikor kiderült, hogy a 15 kilós mérlegemmel nem lehet megmérni! A kölcsön mérleggel 16,70 kilogrammot állapítottunk meg.
Nem tagadom, még el is érzékenyültem. Életem legnagyobb hala pihent előttem, aminek fényét talán még jobban emelte, hogy rakósbottal sikerült megfognom. Kábulatomból eszmélve visszaültem a ládára és egy bő félliternyi kukoricát csészéztem be, amit ismét a szemes ütemes pötyögtetése követett. Talán két órája horgásztam, de máris teljesnek éreztem a napomat.





Akár pakolhattam volna is, de egy dologra nagyon vágytam még: a tó legendás dévérei közül horogvégre kapni egyet. Következő kapásom pillanatában az jutott eszembe, talán lottóznom kéne! Semmivel sem összetéveszthető, határozott emelés. Az úszóm szinte kiugrott a vízből. A bevágással valahol vízközt értem utol a halat, ami ütemes rúgásaival termetes keszeget sejtetett. Bízva a jó akadásban hátratoltam a botot és a merítőt rögtön vízre téve húzni kezdtem a topszettel. Kicsit nehezen jött, de hát a nagy dévér csak ilyen! Ő azonban gondolt egyet, és jókora amur formájában bukkan a felszínre. Ráadásul nyílegyenesen a merítő felé tartva.
Nem tudom, ki ijedt meg jobban, de szinte kirántottam a halat a vízből, amit megint a bot sínylett meg. Egyszerre robbant a merítő a lábam alatt a még bővel ereje teljében lévő haltól és fölöttem a bot. Elhajítva a botot próbáltam megakadályozni, hogy az amur kipattanjon a hálóból. Hogy ez hogyan jött össze, nem tudom, de másnapra a mellkasomon egy jókora kék folt éktelenkedett. Valószínű a merítőnyéllel sóztam oda magamnak...



De a hal már a matracon! Valahogy könnyedén szemet hunytam az egyre gyülemlő anyagi kár felett és boldogan tettem mérlegre a halat. 8,80 kiló! Ismét egy személyes rekord. Ismét rakósbottal. Örömöm leírhatatlanná vált. Viszont a két törött topszet elgondolkodtatott. Egyre bizonytalanabbá váltam. Nem láttam értelmét, hogy félve horgásszak tovább, és ezzel még inkább növeljem a további bottörések kockázatát.
Felszaladtam az autómhoz és egy sliderre szerelt matchbotot vettem elő, amit a halőrrel beszélgetve csak "pánikbotnak" neveztem el. Igazából csak a távolabbi meder feltérképezése miatt tettem be, de nem gondoltam, hogy szerep is jut neki. Dobozomban egyetlen 18-as zsinórra kötött előkét találtam. A rakós szerelék eresztékénél kicsit mélyebbre állítva az úszót az etetésre dobtam. Kicsit furcsán nézett ki, de a matchbotra is csészével folytattam az etetést.
Azért fő a békesség, elővettem egy megfelelő horgot és 22-es előkére kötöttem. Épp befejeztem a műveletet, amikor a vízre helyezett botom sorompó módjára emelkedni kezdett. Nagyon bevágnom sem kellett. Már az elején látszott, hogy ismét egy lomha monstrummal hozott össze a sors. Csak a módszer változott meg. Úgy fél óra múlva egy tizenötös pontyot szákoltam meg.



Órámra néztem: dél volt. Mi jöhet még?! Négyig terveztem a horgászatot…

Délutáni levezetésként ismét bátorkodtam kézbe venni a hosszú botot – és ahogy egy nézelődő kolléga fogalmazott – „elöntöttek az apróságok". Hat darab 4 - 6 kilós ponty került merítőbe.



Talán ezek voltak a legemlékezetesebb epizódok.

Sikeres nap végén számtalan tanulságot vonhattam le, viszont ezt a mennyiségű információt nehéz lenne papírra vetni. Azért összegzésként a következőket tudom elmondani.
Kétségtelen, hogy ez a fajta horgászat az átlagos felkészültségnél lényegesen többet igényel. Ha rakósbottal szeretnénk megfogni a nagytestű halakat, a legkisebb hibának sincs helye a vízparton. Ha saját hibáimat, felkészültségemet kell latolgatni, mindjárt a rossz botválasztással kezdeném. Sajnos „allround” jellegű botom nem volt alkalmas arra, hogy azzal az agresszivitással tudjak fellépni a hatalmas halakkal szemben, amit ez a horgászat kíván. Hiába volt jó a szerelék, hiába ismertem fel, hogy az élőcsali használata jóvátehetetlen vétség, hiába tudom stabilan megfogni ezzel a bottal a kisebb (6-7 kilós halakat), most pont a felszerelés legmeghatározóbb eleme nem illett a képbe.



Egy rakósboton nincs orsó, amivel a kritikus helyzetekben egy fékállítással rögtön lereagálhatjuk az eseményeket. Tehát a horgásznak nincs más lehetősége, mint húzni a halat és törekedni arra, hogy az minél gyorsabban merítőbe kerüljön. Ez viszont azt kívánja, hogy a felszerelést szinte mindvégig a tűréshatáron (jelen esetben azon túl) kell terhelni. De ha ez a küszöb nincs összhangban a körülmények által támasztott kívánalmakkal, menthetetlenül törik a bot. Ahogyan tört is!
Lehet, hogy más mentalitással tovább lehetett volna folytatni. De az óvatoskodással csak a távolban eldurranó szerelékeimben gyönyörködhettem volna. A halfogást pedig nem szerettem volna a szerencsére bízni. Hibás botválasztásommal épp azt a magabiztosságot veszítettem el, ami nélkülözhetetlen, ha tényleg efféle horgászatra vetemedünk.



De számomra ettől ez még egy szenzációs nap maradt, ami minden képzeletemet felülmúlta. Nem is beszélve arról, hogy a finomszerelékes horgászat terén minden személyes rekordom megdőlt, ami megdőlhetett.
Másnap reggel alig bírtam kikelni az ágyból. Minden porcikám sajgott. Na, ezek után mondja bárki, hogy a horgászat nem sport!