Ezt a kirándulást, már jó ideje tervezgettük Hoványi Attila barátommal. Sokat voltunk már horgászni egy társaságban, de valahogy, az igazán közös, „egymás mellett ülős, beszélgetős” peca, ez eddig még elmaradt. Attila sokat jár be hozzánk, a szaküzletbe, és ilyenkor, mindig jó híreket hoz, a saját egyesületi vize felől. Adva is volt tehát a terv: ha időnk engedi, irány a Patakpart horgászegyesület kezelésében levő, „újságírók tava”!
Úgy tűnt ideálisnak, ha szombaton, a munkám befejezése után, azonnal kocsiba szállok és a "nulláson", magam mögött hagyom a főváros, majd Pécelen át, előbb Isaszeg, majd Gödöllő irányába veszem az irányt. Mintegy, 45 perc után, már "Papi" - ahogy sokan nevezzük - barátom várt a tó „kapujában”. A felkészült, rutinos horgásztárs, már délelőtt helyet „foglalt”, tábort épített és persze etetett is valamelyest… Volt már pár szép hala is, így én se sokat késlekedtem: azonnal „beszerelkeztem mellé” és alaposan „kiéhezve”, megkezdtem a horgászatot.
csodálatos tóparti környezet fogadott...
örömmel kezdtem meg a horgászatot...
„Valahogy úgy vagyok, én meg az idő, mint két rossz testvér. Folyton csak civakodunk, veszekszünk és méltatlankodunk egymással. Aztán, amikor eláll az eső, elül a szél, az idő tengerén hajózva, egymást szorítva, szelíden homlokon csókoljuk egymást…” /2./
Közben, egyik szemem a minket körülölelő csodálatos, Rákos patak menti, fás, bokros, környezeten, a másik pedig a felettünk "bandázó", és egyre inkább „csapatba gyülekező”, feketés-szürke (eső)felhőkön volt. Gondolataimba merülve, hosszú percekig csak az eget néztem…
„Valahogy folyton folyvást jól akarom csinálni, de sokszor – és ezt már megtanultam az életemből – könnyes szemekkel ébredek. Sodró és nehéz könnyekkel, melyek éppúgy mosnak el mindent, mint egy esőtől felduzzadt hegyi patak…” /3./
A meteorológia mondott ugyan záport és zivatart, de áztató esőt nem diagnosztizáltak aznapra… ebben bíztunk, miközben odafentről, máris alapos „zuhét” kaptunk a nyakunkba! Ezzel együtt, szépen beindultak a halak, hol barátom, hol pedig én szákolhattunk kisebb-nagyobb pontyot a „hűs” esőben!
halak az esőben...és az esőszünetekben...
az eső csak szakadt és szakadt...
Nem sokkal később, Attila jóvoltából, finom étek került elő! Paradicsom, retek, hagyma, erős paprika és persze friss kenyér, a húsok mellé! Valósággal simogatta belülről a gyomrom a sok jó falat. Hiába, na, a pesti koszt már tényleg kezd felőrölni… A halőrházból még pár darab ízletes fánkot is kaptunk ennek tetejébe, és meg kell, mondjam: abban pillanatban nem cseréltem volna senkivel a földön…
Éppen kényelmes foteljeinkben helyezkedtünk el, amikor is, pazar kapás után, meglepően könnyedén kormányoztam, megakasztott halam a stég elé. Aztán, ahogy sejtettem, egy irdatlan nagy kirohanás következett… Nem is lehetett „ő” más: amur küzdött a horgom végén! Társam profin szákolt, majd fekete sapkám megfordítva, örömmel álltam fotó elé a közel nyolcas erőgéppel. Remekül szórakoztunk és közben az eső is elállt. A kora estbe hajló délután utolsó napsugarai alatt vidáman szárítkoztunk, miközben szemem hirtelen megállt, egy, a nádas közt kinövő sárga íriszen…
nyolcas amurommal ölelkezek...Attila barátom etetését igazolja!
"Mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy a dolgok felszíne alá nézzek, mert egy virág nem csupán virág - eső és szivárvány, felhők, föld és az űr mérhetetlensége." /4./
sárga írisz a nád között...
Azt gondoltuk, a zápor elmúlt és innentől már végre a közös pecáé minden energiánk! Etettünk egy keveset, majd frissítettünk a csalijainkon. Ez hamarosan újabb kapásokat hozott, de ezzel együtt, sajnos az eső is újra visszatért. Behúzódtunk hát a fél sátorba és csalódottan egyre csak az eget kémleltük. Villámok, cikáztak odafent, és az eső olyan ütemben hullott, hogy másodpercek alatt ázott el minden szabadon levő felszerelésünk. Mi lesz így az éjszakai pecával? Néztünk kérdőn, Attilával egymásra…
Kezdtük ambíciónk veszteni és eközben az eső is csak monoton hullott… rossz kedvünket pedig csak tetézte, hogy mivel a kapások alkalmával „ki kellett mennünk” az esőbe, szinte minden ruhánk szétázott. Hiába az esőkabát, a sapka vagy a bakancs... a függönyszerűen hulló eső teljesen profi munkát végzett rajtunk! A fene ette volna már meg ezt azt időjárást! Szitkozódott „házigazdám” teljes joggal, és láttam az arcán a feszültséget és a csalódottságát is. Ő sem így készült, én sem. Biztossá vált, első közös horgászatunkat elmossa az eső. Rövid diskurzus után összepakoltunk és elhagyni kényszerültünk a tavat. Nem akartuk kockáztatni az éjszakát, ki tudja hányszor, és "hogy" áztunk volna még meg…
Ahogy hazafelé vezettem, bosszúsan az utat néztem magam előtt. Persze az „út kövén”, már nyoma sem volt a „nagy esőnek”, ahogy egyre csak elfelé haladtam a víztől. Úgy látszott, csak minket és csak ott áztatott a „májusi monszun”. Tempósan haladtam, így hamarosan már, az M0-ásről néztem az egyre közelítő főváros fényeire… Őszinte leszek, akkor és ott, visszavágytam az esőbe. Adtam egy nagy "gázfröccsöt", de végül is mit tehettem:
"Ha eső hull, hadd essen. De ha nem, hadd ne essen.
Az élet útján, ruhád ujja nedves lesz, eső nélkül is…"/5./
Ezzel nem vitatkozhatom…
Nagy Róbert
(BLACK CAP)
szövegrészletek:
1.: Arthur Conan Doyle
2.: Nagy Róbert
3.: Nagy Róbert
4.: Deepak Chopra
5.: Ikkjú Szódzsun
