Fényváltáskor a Dunán

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy éves horgásznaptáramban az egyik legnagyobb kihívást jelentő időszakot a nyári, dunai wobbleres pergetés jelenti. Szinte minden év más és más, újra kell tanulni, értelmezni a módszert. A folyó viselkedése és az időjárás nagyban határozza meg a rablóhalak viselkedését. Más-más vízállásnál, más-más kövezések tartják a halat. Figyelembe kell venni a közelgő árhullám érkezését, a víz zavarosságát, a napszak fényviszonyait és ennek függvényében kell kialakítani a stratégiát. Amennyiben a megfelelő helyen vagyunk, akkor sem garantált a siker, hiszen ki kell tapasztalni a megfelelő vízmélységet, ahol a süllők, balinok táplálkoznak és bizony a műcsali színe, mozgása sem közömbös. Ha minden mozaikkocka a helyére került, akkor a fogás sem marad el, de az ide vezető tanulási folyamat években mérhető. Ahogy a horgászemberre folyamatosan ragadnak a tapasztalatok, a helyes megérzések és a jó ütemben meghozott döntések száma egyre növekszik. Tehát, a folyóvízi wobbleres pergetés egyet jelent a változó körülményekhez való dinamikus alkalmazkodással és ez benne a csodaszép. :o)



Párás júniusi hajnalon érkeztünk az áradó Duna partjára János barátommal. Az öreg folyó kilépet már medréből, kakaó-barna köntösbe burkolózva. Áradáskor a legtöbb horgászhely elérhetetlenné válik partról, ám én ismerek egy patak befolyót, melybe a sodrás ilyen körülmények között beszorítja az apróhalat és évről évre szépen fogjuk a balinokat ekkor. Az ártéri növényzeten keresztülverekedve magunkat, leírhatatlanul gyönyörű látvány tárult elénk, ahogy a felkelő nap sugarai aranyba öltöztették a víztükröt. Ám, bambulásra nem igen jutott idő, ugyanis a balinok itt is - ott is hangos rablásokkal mutatták jelenlétüket. Felszínen járó Norizi wobblert választottam dobozomból, ám őnre pályázva gyorsan csévéltem be műcsalimat, így a víztükör alatt közeledett felém élénken riszálva farát. Már szinte a lábam előtt járt fahalacskám, mikor a semmiből előtörve, egy hatalmas balin durrantott oda neki, ám az akadás nem volt sikeres. Nagy kár, pedig olyan kettő – kettő felesre saccoltam őkelmét.



Ám, Jani barátom szerencsésebbnek bizonyult nálam, ugyanis hangos kiáltással jelezte számomra, halat akasztott. Segítettem kiemelni neki a formás, kiló körüli balint, mely egy élénk színekben játszó X-Rapra csábult el. János öröme nagy volt, hiszen élete első, élő Dunán fogott halát tarthatta kezeiben. Néhány gyors fotó és eredhetett is haza áradó otthonába szegény pára. Sajnos, több rablót nem sikerült már nyakon csípnünk, hiszen a hajnal elmúltával megszűnt a varázs. A víztükör megnyugodott, a rablások elcsendesedtek. Igaz, csak egy árva baller került horogvégre, de nem sokon múlt, hogy megakasszam az év eddigi legszebb fenekeszegjét. Úgy gondolom, jókor voltunk jó helyen, ám a szerencse ezúttal nem állt mellettem. Sebaj, lesz még lehetőség a szépítésre... :o)



A következő támadást már egyedül követtem el. Pár óra volt még hátra sötétedésig, mikor leszálltam a vonatról és célba vettem a kiszemelt kövezést. Bár, most is érkezett kevés víz, az állapotok normálisnak mondhatónak voltak. Legnagyobb meglepetésemre a folyó teljesen tisztának, mélyen áttetszőnek tűnt. Bár, a balinok szétszórtan mutatták jelenlétüket, célhalaim ezúttal a süllők voltak. Tapasztalataim szerint már az alkonyat előtti órában is érdemes próbálkozni a tüskéshátúakkal, mert bár még nem kezdenek aktív táplálkozásba, gyakran már ilyenkor is a part közelében ólálkodnak. De vajon milyen wobblert küldjek csatába? Mindenképpen a mélyben sejtettem a halat és a tiszta víz miatt valami természetes árnyalatra volt szükségem... egy sneci színű, mélyre törő, shad formájú fahalacskára esett a választásom végül.





Lassan kezdtem meg a bevontatást. Érzékeny pálcám spicce kiválóan közvetítette felém a választott wobbler verető mozgását. Hat – hét dobás és semmi, már át is költöztem a következő pozícióra. Régen sokáig elidőztem egy-egy korábban halat adó álláson, ám ez nagy hiba volt. Amennyiben tucat dobásból nincs kapás, tovább kell állni, mert a tüskéshátúak gyakran szanaszét vadásznak a kövezés mentén. A számításaim bejönni látszottak, mert a következő álláson agresszív koppintás érkezett, nem is olyan messze a parttól. Derekasan beletartottam az akcióba és rögtön megéreztem a süllőre utaló fejrázásokat odalent. Halam erőteljesen védekezett... nyáron inkább formában vannak a fogasok, mint a téli fagyos vízben. Végül egy gyönyörű, egészséges süllő körvonala törte meg a habokat. Természetesen most is kiemeléskor érkeztek meg egy elsuhanó sétahajó hullámai, így bár birtokba vehettem halamat, majd térdig vizes lettem.





Mivel egyedül voltam, nagy nehézséget okozott a hal fényképezése. Sok időm nem volt a próbálkozásra, így nem is sikerült olyan képet készíteni, ami tükrözte volna süllőm méreteit. Mielőtt visszaadtam szabadságát prédámnak, gyorsan lemértem... farok tőig negyvenhárom centimétert mutatott a szalag. Nagy vehemenciával tört a mélybe, miközben elégedetten búcsút intettem neki. Sötétedésig akadt még néhány koppintásom, de amint a telihold rávilágított a vízre, minden aktivitás egyszeriben abbamaradt. Összekacsintottam hőn szeretett folyómmal és a vasútállomás felé vettem az irányt. Tavaly, extrém alacsony vízállásnál a Duna szűken mérte ajándékait, de idén, a folyamatosan változó vízszint mozgásban tartja a halakat, így több és szebb ragadozó került horogvégre.







Harmadik próbálkozásom már augusztus elejére esett. Egymás követték az áradások ebben az időszakban, így alaposan át kellett gondolni mikor – hol teszi próbára szerencséjét a horgászember. Csabi barátommal egy gyönyörű holtág partjára terveztünk látogatást, de a rendkívül magas vízállás miatt nem fértünk hozzá a csónakhoz. Felvetettem, hogy tegyük át székhelyünket egy kövezéses szakaszra, ahol a töltés tetejéről még lehetőségünk nyílik a horgászatra. A víz sötétbarna színben hömpölygött. Úgy gondoltam, a sodrás a partszélbe szorítja az apróhalat, így felszínen járó Norizi wobblert akasztottam kapcsomba és szinte a part szélén vezettem, hogy billegve, V betűt húzva maga mögött, a felszínen kellesse magát az éhes ragadozóknak. Próbálkozásomat siker koronázta, ugyanis hamarosan egy kisebb forma balin durrantotta le a duci wobblert. Egy gyors fénykép és mehetett is vissza a rémült jószág a biztonságot jelentő zavarosba.



Nem nagy zsákmány ugyan, de önbizalmamon hatalmasat dobott. Pozíciót váltottam és kissé arrébb próbálkoztam újra a sikeres technikával és az eredmény sem maradt el. Határozott ütés éreztem műcsalimon, mire rögtön reagáltam. Jobb hal védekezett a zsinór végén. Szememet meresztgettem a sötétben és bizony egy gyönyörű süllő képe bontakozott ki előttem. Óvatosan vezettem zsákmányomat, hogy a közeli lépcsőnél elérhető távolságba kerüljön, majd grabancon ragadtam a pompás rablóhalat. Negyvenhat centi, másfél kiló... szép. Készítettünk róla pár képet, a fülledt melegben szakadt rólam a víz. Mondhatnám, izzadtam, mint kezdő b**i a gőzfürdőben. :o) Ám, a fogás élménye így is mérhetetlen boldogsággal töltött el. Örömömet csak fokozta, hogy Csabi barátom szintén sikerrel járt egy méretes balint és egy harmincnyolcas süllőt zsákmányolt rövid horgászatunk során.





Hiába az extrém vízállás, mégis megvámoltuk a folyót. Elégedetten hagytuk hátunk mögött a hömpölygő Dunát. Számomra a rövid wobbleres idény ezennel lezárult. Bár, csak néhány próbálkozást tudhatok a hátam mögött, azért sikerült szebb halakba belenyúlni ezen a nyáron. Mint ebből a pár sorból is kiderült, a nyári Duna nem könnyű pálya. Minden fejben dől el... az évek során felhalmozott tapasztalatok, a jó megérzések, a kitartás és a technikai tudás mind fontos tényezők, hogy a változó körülmények között meglegyen az a bizonyos kis plusz, ami a sikerhez szükséges. Sok-sok éjszakát töltöttem sikertelenül a vízparton, míg beérett a tudás, hogy stabilan tudjam fogni a halat a Dunán. Ezért csak azt tudom tanácsolni azoknak, akiknek kedvét szegték a betlis folyóparti próbálkozások, hogy legyetek türelmesek és olvassatok a folyóból, mert ha egyszer megbarátkoztok vele, csodás élményekkel halmoz majd el titeket!



Darabos Tamás Zoltán