Mesteri szákolás karantén idején
Jó rég nem láttam a Zsoltot, meg vissza is melegedett, ezért kiugrottunk a Dunára. Majdnem hat méter a ladik, a szellő meg mindig lengedez, gondoltam meglesz az a biztonságos védőtávolság.
Vittem egy pickert, egy feedert meg a pergetőt, a terv az volt, hogy alapvetően learatjuk a beinduló pontyot az óriásdévérekkel vegyesen, és talán megkapargatjuk pergetve a feneket is harcsára, mert az is indulgat.
Zsolt az elején azt mondta, hogy ő csak kibicel majd, így nyitásnak bedobtam a két fenekezőt, az egyiket hosszú előkén félhalott csontival, a másikat rövid előkén ananászos popuppal. Gyönyörű idő volt, de a felszínen nem mozgott a hal és a fenekezőket se nagyon rángatta, pár apró pöccentéstől eltekintve. Dumálgattunk, de egy idő múlva mondtam a Zsoltnak, hogy fura, hogy nem horgászik, próbáljon rá legalább a pergetőre, hátha fog valamit.
Nagy nehezen ráállt, elkezdett glavinjerázni, de túlzottan is szó szerint vette, amit mondtam neki, mert pár perc pergetés után felnyekkent, bevágott - ezzel élesen eltérő iskolát képvisel például “Jé, Rajta Van Egy Hal Három Perce” József barátunktól - aztán némi fárasztás után kiszedett egy igen csinos kissüllőt, ami, ha nincs tilalom, tökéletes konyhasüllő lett volna, hiszen tömzsi, 80 deka körüli példánynak bizonyult.
A pickerem váltottam csemkukk-csonti szendvicsre, de ez is csak egy bodorkát hozott, amit vagy egy ebfog hasogatott fel, vagy egy kormorán.
Nem értettem, mi ez a visszafogottság, el is untam kicsit a fenekezőket, Zsolt meg alkonyatkor letette a botot, úgyhogy felvettem az álompergetőt, hogy én is dobjak párat vele. Azt a sneci alakú, aliexpressen vett glavinjerát raktam fel, amiben a legjobban bízom, de még nem fogtam vele.
Dobtam egy szép nagy büdös semmit jobbra befelé, az Ismeretlenbe. Félúton PANG, odavágott valami egy gyorsat, de nem vitte el. Remegtem, mint az egyszeri barkácsoló pecás, amikor beleesett a szilikonnal teli kádba. Újat dobtam, megint kapás. Gyanús lett, hogy nem lehet ennyi kapásom. De a harmadik dobásra nem nyúlt rá.
Káprázott a kezem az előbb vagy mi a cifrarák?
A következő dobásra ismét az első kapáshoz hasonló, erős pendítés érkezett, de direkt nem vágtam be, hanem megálltam a tekeréssel.
Megérte: egy tized másodperc múlva brutális, rántós kapás jött, a bevágás után meg biztatóan lomha fejrázás. Ez volt az első rendes hal az új pergetőbotommal. Irtó nagy buli volt a fárasztás, a hal meg egy 2,20-2,40 körüli, igen szép süllőnek bizonyult, amit gyorsan visszaengedtem.
Megvolt a jó hal, jöhet a nagyon jó, gondoltam és folytattam a dobálást.
Olyan tíz suhogtatással később, már majdnem sötétben hasonló kapás: rántás erejű ütés, ami kegyetlen ránciga követ. Bevágtam, mire - Domonkos Imre, segíts! - úgy maradt a botom közel U alakban. Annyira nehéz volt, hogy, bár a kapás ennél nem lehetett volna markánsabb, egy pillanatra megijedtem, hogy hallucináltam volna és ez egy sima csökakadás?
Ekkor indult meg, isteni audioélményt nyújtva, ugyanis szakaszosan, de igen hangosan ciripeltette a féket, miközben olyan elánnal húzott, hogy amikor enyhén rászigorítottam a harci fékre, majdnem előrerántott. Majd klasszikus jelenet következett: az eddigieknél is svungosabb húzás után hirtelen ellazult a cucc, hogy egy fél pillanat múlva HUSS, akkorát ránduljon a bot, hogy ha nem facsarom erőből a nyelét, kirántja a kezemből.
“Baromi nagy harcsa, húzzuk fel gyorsan a horgonyt!” - hörögtem a Zsoltnak. Nem is néztem ki belőle, hogy fél perc alatt kicsörlőzze a két botomat és pöpecül felrántsa a súlyt. De megtette.
Fantasztikus fárasztás következett. A hal olyan erős volt, hogy egy idő múlva nem voltam képes normálisan fogni a botot, hanem az egyik kezemmel feljebb kellett megtartanom. Végig lent maradt a fenéken, néha beindult és vitte a zsinórt, néha lelassítva alattunk kavart.
Jöttek a klasszikus figurák: csónak alá úszás, ügyeskedés evezővel, a zsinór izgalmas átvezetése a csónakorrnál, forgás erre-arra. Már sajgott a jobb kezem és a nyakam, amikor megéreztem, hogy kezd fáradni. Jó erőben volt, nem bírtam felhúzni, de határozottan lassult és néha már bírtam méternyi zsinórt lopni. De finom bottal és tízes fonottal voltam, nem mertem durvulni.
Végül feljött közvetlenül a felszín alá, fordult egyet, ekkor láttam meg, hogy nem harcsafarka van.
Aztán pár másodperc múlva teljesen felhúztam.
Elképesztő, gyönyörű, ötös fölötti megamárna volt, a bognártüskéjébe akadt glavinjerával. Nem csoda, hogy ilyen erőben volt és így bírta a fenéken.
Pár kör alatt teljesen kifárasztottam, odavezettem a csónakhoz, a Zsolt pedig fogta a hatalmas szákot, amivel akkor is ki lehetett volna szedni, ha tényleg egy húszas harcsa, majd egyetlen határozott suhintó mozdulattal leverte vele a horogról.
Jót röhögtem, mert a fárasztás buli része megvolt és úgyis visszaengedtem volna, csak picit sajnáltam a dolgot, mert most, hogy van jól működő alis digitális mérlegem, lemértem volna, hiszen óriási egyéni rekord volt. Sose láttam ekkora márnát, az is lehet, hogy ötösnél is nagyobb volt, ez már sose derül ki, de az tuti, hogy ez volt eddig az egyik legjobb karanténpeca, és még mindig érzem a trapézizmomat a jobb oldalon.
Szily Laci
