„Ez a harc lesz a végső!” - dúdolgattam magamban, a még gyerekkoromban, utolsó generációs úttörőként tanult dallamokat, miközben a látóhatáron lassan feltűntek a bokodi hőerőmű óriás, piros-fehér sávos kéményei. Amikor ide érkezik az ember, mintha egyszeriben a régmúlt szocialista időkbe térne vissza. Az egész tavat belengi az iparosodás és az urbanizáció érzése, ahogy elhaladunk, az annak idején még a bányákból csencselt gerendákból megépített, vízen álló kunyhók hada mellett. Az erőmű kifolyójához érve nagyot dobban a lakótelepi ember szíve, hiszen a betontól betonig kijelölt horgászterület ismerősként köszönti a szürke falakhoz szokott horgászt. És ez most nem az irónia helye. Ennek a mesterséges környezetnek is van egyfajta bája, akár az ősvadonnal körülölelt természetes vizeknek. Nem rosszabb itt horgászni, nem jobb, csupán egyszerűen más.

„Mi is jut az ember eszébe az őszről?” Hát mi más, mint elmúlás, a kiöregedés. A természet ilyenkor kiöregedik, és minden ledermed, vagy lelassul. Az éjjelek hosszabbak lesznek, és csodálkozunk, hogy ilyenkor, amikor most már sötét van, nyáron, a strandon úszkáltunk a forróságban. De ennek vége, DE majd egyszer újra eljön a nyár, vagyis nincs vége.:) A természet korforgása az élet alapkoncepciója. Hiszen ilyenkor érik be a föld és pihen minden, hogy tavasszal megújult erővel kezdődjön az év.