Május legelején jártunk, amikor végre el tudtam mozdulni pár napra és újra kedvenc vizemen üthettem tanyát, ahol ezúttal, nagy örömömre baráti társaságban "kergettük" a halakat. Az időjárás persze ismét-csak szeszélyes arcát mutatta, amely szeles, hűvös és jégesővel is köszöntött minket a parton. Sebaj a lényeg, hogy végre vízközelben tudhattam magam...

"Festum Omnium Sanctorum", mondja a latin nyelv, vagy ahogy mi, magyarok jobban ismerjük: Mindenszentek napját mutatja a naptár. Ilyenkor az ember meg-meg áll és habár az emlékezés semmiféleképpen nem lehet napfüggő vagy valamely naptári eseményhez köthető, mégis, a gyertyákkal, kisebb-nagyobb mécsesekkel teletűzdelt útszéli temetők látványa, halkabbra veszi a szót, lassabbra a lélegzetet és halhatóbbá a szívdobbanásokat...

A fogyatkozó naptár egyre csak türelmetlenebbé tett az elmúlt napokban. Le föl járkáltam a munkahelyemen, morogtam, szabályosan idegesítettem a környezetem. Oly sok lenne még a tervem erre az évre, hogy nincs is már annyi hétvége, hogy megvalósítsam azokat... sóhajtottam magam elé. Éppen ezért, ezen az október eleji, szerdai napon úgy döntöttem, hogy nem várom meg a hétvégét és pontyozni indulok!

A rohanó, munkás hétköznapok és a „hétvégénmindenhovaelmegyek” életvitel pont kezdett rajtam negatív irányban eluralkodni. Aztán az egyik nap, a péceli illetőségű barátom, Hovány Attila javaslatára megbeszéltünk egy pontyhorgászatot. Nem volt apelláta, a helyet lefoglalta, megvolt az időpontunk, így egy teljes szombati nap állt a rendelkezésünkre. Ez nem túl sok, de a terveink szerint a különböző csalik és végszerelékek kipróbálásán kívül, alkalmunk nyílik végre kicsit kötetlenebbül beszélgetni és „beleolvadni” a minket körülvevő „őszbe szökő” természetbe. Aztán a halak majdcsak megzavarják a nagy pihengetést… reméltük. A kis csapatunk Szlanicska Milánnal a kiváló újpesti pontyhorgásszal egészült ki. A hajnali 4-kor, nyelvemet „szénné” égető tűz forró kávé és a szervezetem fáradságot nehezen legyűrő ébredését leszámítva, pozitívan vártam a napot!