Idén már harmadszor készültem horgászni menni, és bizony az előző alkalmak gyenge eredménye után reménykedtem, hogy végre valami normális méretű halat is tudok fogni. Sajnos az első alkalommal csak egy sügért fogtam. Bár ha a másik oldalról közelítem meg akkor jó dolog is lehet, mert ez volt az eddigi legnagyobb sügérem. Pontosan 20 cm. De nem ezért mentem. Másodszorra viszont egy 20 dkg-s keszeg és egy 30 dkg-s kárász került a szákba. Ráadásul úgy, hogy elvileg két nappal ez előtt volt telepítés. Hozzáteszem másnap volt egy verseny, amit 7 kg keszeggel nyertek meg. Na, ez sem egy nagy eredmény.

Ahogy átléptünk március második felébe, csak nem hagyott nyugodni a lelkiismeret, hogy idén még nem sikerül egy halakban bővelkedő kalandot sem papírra vetni. Bár Bokodon már megfogtuk Faterral az év első uszonyosait, de a néhány kárászból álló karcsú zsákmányt mégsem tűzhettük ki büszkén a dicsőség falra. Úgy döntöttünk, hogy ezúttal tutira megyünk és már bevált terepen, az agostyányi Római tavon elégítjük ki, a tél során mértéktelenné duzzadt halfogási iránti vágyunkat. Tavaly ilyen tájt egy fogásokban rendkívül gazdag napot éltünk át ezen a tavon. Talán idén a sors megismétli önmagát... vagy akár még túl is szárnyalhatjuk az előző évben megtapasztalt kalandokat?

„Ez a harc lesz a végső!” - dúdolgattam magamban, a még gyerekkoromban, utolsó generációs úttörőként tanult dallamokat, miközben a látóhatáron lassan feltűntek a bokodi hőerőmű óriás, piros-fehér sávos kéményei. Amikor ide érkezik az ember, mintha egyszeriben a régmúlt szocialista időkbe térne vissza. Az egész tavat belengi az iparosodás és az urbanizáció érzése, ahogy elhaladunk, az annak idején még a bányákból csencselt gerendákból megépített, vízen álló kunyhók hada mellett. Az erőmű kifolyójához érve nagyot dobban a lakótelepi ember szíve, hiszen a betontól betonig kijelölt horgászterület ismerősként köszönti a szürke falakhoz szokott horgászt. És ez most nem az irónia helye. Ennek a mesterséges környezetnek is van egyfajta bája, akár az ősvadonnal körülölelt természetes vizeknek. Nem rosszabb itt horgászni, nem jobb, csupán egyszerűen más.

A minap egyik horgász ismerősöm arról panaszkodott, hogy a Tisza bizonyos részein lehetetlenség pergetni, mert állandóan hatalmas busatestekbe akad a könnyű pergető cucc műcsalija. Egyből megkérdeztem a sráctól, hogy akkor miért nem busára horgászik, ha annyi van ott belőle. Válasza a szokásos volt: „Én nem szoktam gereblyézni!”

Az első nagy kalandokat ígérő hónap nekem mindig az április. A szeszélyes április. Most május közepén járunk, de bátran kijelenthetem, hogy negyedik hónapunk szeszélyessége mit sem csökkent. A májusi cserebogarak már áprilisban kopogtatták a ház falát és már hosszú hetek óta csupán az én fejem kopog azon a falon, mert a rossz idő folyton keresztül húzza a terveimet. Ennek dacára rendszeresen kimegyek a kedvenc kis csatornámra ahol évről-évre örvendeztetem meg a halakat rendszeres etetéssel és néhányat hegyes horoggal is.