Javában nyár derekát tapostuk már, mikor beköszöntött hazánkba a pusztító trópusi kánikula. A hőmérő higanyszála hetekig negyven fok közelében szambázott, próbára téve embert és halat egyaránt. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon nehezen viselem ezt az extrém meleget, rettentően igénybe veszi szervezetemet. Nem emlékszem rá, hogy gyermekkoromban ilyen forró nyarakat éltünk volna meg, szárazsággal és aszályokkal kísérve... talán a globális felmelegedés érezteti ilyen gyorsan hatását? Könnyen meglehet, hogy pár évtizeden belül kukorica helyett narancsot és fügét termeszthetünk földjeinken és nílusi sügérre horgászunk majd tavainkban. Komolyra fordítva a szót, meg kéne érteni ezeket a figyelmeztető jeleket és reagálni rájuk, míg nem késő. :o( Folyóink is megsínylették a csapadékhiányt. A Duna igen alacsony szinten csordogált csupán, amit nem igazán kedvelek, mert ilyen körülmények között nekem keservesen szokta adni a halat.

Igazán nem panaszkodhatok az elköszönő esztendőre. Igaz, rengeteget jártam érte a vízpartra, mint tán ezidáig még soha, de igen szép halakat sikerült a fényképezőgép lencséje elé emelni. Akadt köztük termetes harcsa, derekas süllő, hatalmas csuka, de balinból és fekete sügérből is sikerült rekordokat döntenem. Ráadásul az év utolsó horgászatán végre-valahára nyakon csípnem álom süllőmet, amely igen sokáig áll majd fogas ranglistám élén... legalábbis akkor még ezt gondoltam. :o) Nem is reméltem, hogy az élet ilyen gyorsan megismétli önmagát és erre a kivételes fogásra sikerül majd ilyen hamar rákontráznom. Na, de ne szaladjunk ennyire előre az időben, elmesélem rövid történetét, hogyan indult a 2014-es esztendőm...

Idei első sikeres márna horgászatom után már türelmetlenül vártam a következő találkozást ezekkel az ádázan küzdő folyóvízi harcosokkal. Úgy terveztem, hogy az augusztust javarészt a márnák becserkészésére szánom rá, de nem oly módon, hogy egy előzőleg halat adó helyre ráülök, hanem minden horgászat alkalmával új helyszínen teszem próbára szerencsémet, ezáltal mind jobban megismerve a halfaj szokásait. A betonba zárt fővárosi Duna szakasz után választásom egy sóderos, kavicsos, vadregényesebb területre esett, ahol Dani barátom a korábbi években rendkívül szép halakat segített partra. Az évek óta tervezett közös pecának végül most jött el az ideje, mikor egy rendkívül szeles, borongós délutánon vonatom begördült a vasútállomás peronjára, majd gyors léptekkel vettem irányba a barátommal előre megbeszélt találkozó helyet.

Mivel jelenleg is tart e nemes ragadozó fogási tilalma, így arra gondoltunk, Ti is szívesen olvastok itt a Zóna magazinban egy jó kis csukás történetet. Most, Darabos Tomi barátunk jóvoltából, még ha csak virtuálisan is, de legalább mindannyian újra "csukázhatunk..." Jó szórakozást mindenkinek!

A nagy dunai árvíz után első alkalommal volt szerencsém a fővárosi szakaszon kergetni kedvenc halaimat, a keszegeket. Bevallom, kettős érzelmek voltak bennem, miszerint mennyire rendezte át a nagy vízhozam – és a rengetek hordalék – az előttem levő halak számát és méretét. A Hydroinfo oldalán 345 cm-es vízállást olvastam reggel, pár centis napközi áradással.