Nagy a víz… zavaros még, mondogattuk egész nyáron… majd ősszel jó lesz, meglátod… de, NEM! Az internetes vízállásjelentés napról napra keserített… Már szeptember elejét mutatta a naptár, mikor Apámmal lesz, ami lesz alapon lementünk a folyóra. Ember a parton alig, érthető okokból: plusz 100-as kisköre alsón mért vízállás fogadott, zavaros vízzel. Hát ez már tényleg nem lehet igaz, ilyen lehetetlen állapotokkal még a legtapasztaltabb Tiszai horgászok is régen találkoztak.

Vajon mi a jussa a fogcsikorgató hidegtől zúzmarás, billegő dunai köveken bukdácsoló horgásznak? Vajon mi ösztönzi arra, hogy az embertelen körülmények ellenére is napról-napra a folyóparton érje őt a naplemente, miközben veresre csípett, fagyott arccal bámulja a víztükröt, hatalmas vattacukrokat fújva a mardosó téli levegőbe? A környezete bolondnak tartja, de ő fittyet hány rájuk, mert ott várja őt, oda csalogatja a lehetőség, hogy horogvégre kerítse a hőn áhított csúcsragadozót, amelyet az enyhe hónapok elérhetetlenné tesznek számára. Bizony keserű kenyér a parti süllőhorgász élete... míg a csónakos sporik a mederben kutakodva szebbnél szebb sárkányok nyomába erednek, a köveken toporgó pergetőnek nem marad más, mint a kitartás. Várni a pillanatot, mikor a nagyok végre elérhető távolságba kerülnek és eljön az ő ideje...

Augusztus derekán újabb márna vadászatra szántam rá magamat, az évszakhoz viszonyítva szokatlanul alacsony vízmagassággal hömpölygő Duna hátán. Jani és Dani barátaimmal most ismét egy teljesen új típusú helyszínre esett a választásunk. Az általunk kiszemelt partvédő kövezés előtt egy rendkívül mély árok húzódik, helyenként tíz – tizenöt méteres mélységekkel. A zsinórok esése rendkívül meredek szögben mutatott a meder felé. Az egész olybá tűnt, mintha egy szakadék szélén ücsörögnénk kapásra várva. Biztosak voltunk benne, hogy az általunk meghorgászott árok igen szép halakat rejthet magában. Kíváncsian vártuk, vajon felfedi e titkait előttünk ez a titokzatos vadvízi mélység.

Végre újra elérkezett az augusztus, mely számomra egyet jelent a forró nyári éjszakákat átívelő dunai feederes horgászatokkal. Imádok kint ülni a sötétben és várni, hogy valami vadul megcibálja botom spiccét, hallgatni a folyó mély, nyugodt morajlását és a városi fénybuborékból kiszabadulva csodálni a mélyfekete égboltot az ezer, meg ezer égi lámpással. Ilyenkor új életre kél az ártéri erdő. Bagolyhuhogás, denevérek röptének nesze, sündisznók, rókák csörtetése vonja magára a horgászember figyelmét. Kísérteties, kissé félelmetes, de mégis felemelő érzés részese lenni az éjszakai folyópart társas magányának, melyet csak egy-egy tova úszó sétahajó, vagy uszály által korbácsolt hullámtámadás zavar meg csupán időnként. A napkelte, az meg valami csodás jelenség. Mikor pitymallatkor az előbukó nap rózsaszínbe öltözteti a tájat és egyszeriben minden új életre kél... nos, ezért a pillanatokért érdemes élni úgy hiszem.

Ahogy szép lassan átléptünk késő nyárból az őszbe, figyelmem újra a fővárosi Duna szakasz felé irányult, ahol a tavalyi évben a vörös iszap szennyezés félbe szakította a márnaszezont. Szándékomban állt kicsit jobban megismerkedni a budai rakpart lehetőségeivel, mivel hallomásból tudtam, igen derekas halakat rejt a szennyvízbefolyókkal terhelt víz. Ez volt az oka is, ami mindig visszariasztott a budapesti horgászattól. Amióta viszont megépült a csepeli szennyvíztisztító, a befolyások elapadtak és a víz minősége nagyon sokat javult. Érdeklődéssel vártam, hogy vajon milyen halakat sikerül majd horogvégre keríteni az Erzsébet híd alatt, és hogy a megváltozott körülmények ellenére lehet e továbbra is fogni bőségesen a Duna kincseiből.