Javában nyár derekát tapostuk már, mikor beköszöntött hazánkba a pusztító trópusi kánikula. A hőmérő higanyszála hetekig negyven fok közelében szambázott, próbára téve embert és halat egyaránt. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon nehezen viselem ezt az extrém meleget, rettentően igénybe veszi szervezetemet. Nem emlékszem rá, hogy gyermekkoromban ilyen forró nyarakat éltünk volna meg, szárazsággal és aszályokkal kísérve... talán a globális felmelegedés érezteti ilyen gyorsan hatását? Könnyen meglehet, hogy pár évtizeden belül kukorica helyett narancsot és fügét termeszthetünk földjeinken és nílusi sügérre horgászunk majd tavainkban. Komolyra fordítva a szót, meg kéne érteni ezeket a figyelmeztető jeleket és reagálni rájuk, míg nem késő. :o( Folyóink is megsínylették a csapadékhiányt. A Duna igen alacsony szinten csordogált csupán, amit nem igazán kedvelek, mert ilyen körülmények között nekem keservesen szokta adni a halat.

Lassan, nesztelenül osontunk a sötét, kietlen ösvényen. A hajnali harmatól még nedves gazban gázolva, nadrágunk szára pillanatok alatt átázott és néhány perc múlva már lábunk is hangosan cuppogott cipőnkben. A szúnyogok hada sem kímélt minket, de mindezen zavaró körülményekre fittyet hánytunk, hiszen már csak néhány lépés választott el minket a kiszemelt dunai torkolattól. Végre átverekedtük magunkat a bozóton és a zsebkendőnyi tisztásra érve elénk tárult az öreg folyó, amint az éppen előbukkanó hajnali nap aranyszínbe festette tükrét. Azonban nem volt élettelen ez a felszín. Hangos cuppanások, balinhajtások és harcsaforgások borzolták az élettől nyüzsgő kakaó barna vizet. A hirtelen jött áradás a torkolatba szorította az apróhalakat és a ragadozók bandákba tömörülve próbálták kivenni részüket a lakomából.

Lassan újra elérkezett az október, a nagy csukák ideje. Ilyenkor márnázó botjaimat a sarokba támasztom, figyelmem újra a pergetés felé irányul. Az elmúlt évben teljesen új szemléletmódban kezdtem el horgászni ezekre a gyönyörű rablóhalakra. Bár, a régóta alkalmazott villantók és twisterek mindig jól adták a csukákat, a két kilós átlagsúlyt csak nagy ritkán sikerült túlszárnyalnom. Amióta viszont jelentős méretű, 13-15 centis műcsalikat kezdtem alkalmazni, több igen szép csuka is partra került általuk. Többek között fogtam egy négy és egy hat és fél kilós óriást. Kíváncsian vártam hát a rablóhal szezon kezdetét. Vajon, ha az elkövetkezendő pár hónapban kifejezetten nagy csalikat kötök majd fel zsinórom végére, sikerül további termetes példányokat horogvégre csalnom, vagy az utóbbi idők sikerei pusztán a szerencsén múltak? Erre a kérdésre bizonyára csak a szezon végeztével tudok csak választ kapni... vagy talán mégsem kell addig várnom?

Elhatároztam, hogy néhány alkalommal felderítő túrát tartok a Budapest környéki Duna szakaszon, ugyanis akadt pár hely, amiben láttam némi fantáziát, de idáig nem volt lehetőségem meghorgászni őket. Az ilyen cserkelő pecatúrák általában hétköznapra estek és mikor lejárt délután a munkaidő, a sarokba támasztott mobil felszerelésemmel kiballagtam az előre kiszemelt helyre. Volt amelyik adott halat és akadt olyan próbálkozás is, amely betlivel végződött. Ugyanakkor semmiképpen sem mondhatóak haszontalannak a sikertelen próbálkozások sem, mert jelentős tapasztalatokra sikerült szert tennem általuk. Íme egy csokor a halban végződő történetekről és bár, most nem tudok hatalmas fogásokról beszámolni, inkább arra próbálok rámutatni ezzel a történettel, hogy ahelyett, hogy mások titkait, horgászhelyeit próbáljuk kifürkészni a interneten található képekből, próbáljunk inkább kreatívak, próbálkozó szelleműek lenni. Mert bizony a szerencse általában azok mellé áll, akik elsőként eveznek új vizekre.

Természetesen nem a Formula 1 versenyautói, sőt még csak nem is a manapság egyre kedveltebb salsazás lesz ez alkalommal a témám, hanem a pergetés méltánytalanul keveset érintett, de igen fontos alapelemeiről ejtenék pár szót. Minden pergető horgász megtapasztalhatta már pályafutása során, hogy egy kiválónak tartott „csodacsalival” bizony egy árva kapást sem sikerült kicsikarni. Egy fogós csali beszerzése nem jelenti feltétlenül azt, hogy használatával megnyílnak előttünk a vizek kapui, és szebbnél szebb ragadozók kerülhetnek fotómasináink elé. Tudnunk kell, hogy minden csalinak - ahogy minden halnak is - meg van a saját ritmusa. Az is tény persze, hogy bármelyik műcsalival lehet ragadozó halat fogni, csak elég sokat kell dobálni, de vannak azok a csalik, amiket a különböző halfajok jobban preferálnak. Ha ezekhez a csalikhoz a megfelelő húzási sebesség, ritmus, vagy ütem párosul, akkor fantasztikus eredményeket lehet velük elérni.

Idén valahogy nem jönnek olyan szépen a fogások a Dunán, mint az előző évben. Jóval kevesebb balint fogunk és a süllőkből is inkább az apróságok kerülnek horogvégre. Elég sok nyár éjszakai pergetés végződött betlivel és bár idén is beugrott pár igazán szép hal, éreztük ez az idei alacsony vízállás valahogy nem az igazi horgászati szempontból. Persze nem abból a fából faragtak minket, akik ilyen könnyen feladják. Időről időre próbát tettünk az öreg folyón, hátha sikerül végre valami szép halat elcsípni a sok eredménytelen horgászat után. És végül a kitartás meghozza gyümölcsét...