Vajon mi a jussa a fogcsikorgató hidegtől zúzmarás, billegő dunai köveken bukdácsoló horgásznak? Vajon mi ösztönzi arra, hogy az embertelen körülmények ellenére is napról-napra a folyóparton érje őt a naplemente, miközben veresre csípett, fagyott arccal bámulja a víztükröt, hatalmas vattacukrokat fújva a mardosó téli levegőbe? A környezete bolondnak tartja, de ő fittyet hány rájuk, mert ott várja őt, oda csalogatja a lehetőség, hogy horogvégre kerítse a hőn áhított csúcsragadozót, amelyet az enyhe hónapok elérhetetlenné tesznek számára. Bizony keserű kenyér a parti süllőhorgász élete... míg a csónakos sporik a mederben kutakodva szebbnél szebb sárkányok nyomába erednek, a köveken toporgó pergetőnek nem marad más, mint a kitartás. Várni a pillanatot, mikor a nagyok végre elérhető távolságba kerülnek és eljön az ő ideje...

A horgászat néha nagy sikerekkel, néha nagy kudarcokkal lepi meg a kitartó próbálkozókat. A sikerek magukért beszélnek, de a kudarcokat is érdemes utólag végiggondolni, hiszen olyan tanulságokkal szolgálhatnak, amiket legközelebbi próbálkozásainkon a javunkra fordíthatunk. A megszerzett tapasztalat midig növeli következő horgászatunk esélyeit. Most én is egy ilyen történetet fogok elmesélni, mely végül kudarccal végződött, de mégis vannak leszűrendő tanulságai.

Reggel 5 óra van. Még sötét. Halványan világító lámpám fényében hunyorogva fürkészem az este fellocsolt füvet. Harmatgiliszta után keresgélek lassan, vigyázva, nesztelenül lépkedve a nedves fűben. Már 3 szép szálam van, de még kéne pár darab biztosítéknak. Végre egy önfeledten összeölelkező páros kúszik be látószögembe. Visszakapom a fénycsóvát, számba veszem a lámpát, és hirtelen páros kézzel csapok le. Rövid huzavona után mindkét giliszta a dobozkámban landol. Ennyi már elég lesz egy gyors pecához. A Bem téri befolyóhoz épp együtt érkezem Ricsivel. Jani csak 15 perces késéssel fut be. Gyors üdvözlés, és már csobbannak is a hungarocell úszók. Az első szektor a legjobb ilyenkor. A másodikban ritkábban, de nagyobbak jönnek. Ezen a napon is sikeresek vagyunk. Mindhárman akasztunk jaszkót. Ahogy a nap egyre magasabbról szemlél minket lazítunk egy kicsit, a kapások is abbamaradnak. Letesszük a botokat, és sztorizgatunk. Ugratjuk egymást, és fuldokolva kacagunk a hét közben összegyűlt poénokon. 10 óra felé, aztán mindenki hazafelé veszi az útját.

Az idei ősz alkalmával kiemelt figyelmet szenteltem csukás horgászataim során a természetes vizeknek, hiszen számomra jóval nagyobb kihívást jelent vad környezetben becserkészni egy-egy ragadozóhalat, mint egy csúfolt teknőben várni a nagy valószínűséggel bekövetkező kapást. Itt utána kell járni a zsákmánynak, ismerni kell szokásait, búvóhelyeit. Nem elég csupán csónakkal ráállni a tuti törésre és cserélgetni a műcsalikat. Bizony, ez az árkon-bokron átverekedős, hosszú kilométereken át gyalogolós, küzdelmes cserkelő peca az egyik kedvenc módszerem, ha pergetésről beszélünk. Miután túl vagyunk az idei második sikeres Tisza tavi horgászaton, úgy döntötten hogy sorra járom a számomra érdekes Duna és Tisza holtágakat, kihasználva a november végébe nyúló nyár kínálta kellemes időszakot. Tudtam, ilyen körülmények között meg kell dolgozni keményen minden halért, de az emberiséget ugye mindig a kihívások viszik előre... :o)

Első két sikeres próbálkozásomon felbuzdulva, nem tudtam megállni, hogy idén még egy alkalommal vissza ne térjek a délegyházi tavakra egy nyárbúcsúztató feketesügér pergetés erejéig. Elhatároztam, hogy ezúttal nem csak a már beállt módszerekkel fogom üldözőbe venni ezeket a falánk rablóhalakat, hanem kipróbálok több, számomra még újnak számító trükköt, ezzel is csiszolgatva horgásztudásomat. Alaposabban felszerelkeztem különféle plasztik férgekkel, rákokkal és ezúttal sem felejtettem otthon a felszínen járó poppereket és egyéb kütyüket. András barátommal hatalmas elvárásokkal szálltunk ki gépjárművünkből, hogy a rendkívül forró, kánikulába hajló nyári napsütés ellenére próbára tegyük szerencsénket ezen az elbűvölő környezetben elterülő tórendszeren.