A gödör

Halat ott könnyű fogni, ahol sok van. Ezzel a közhellyel nem nagyon lehet vitatkozni. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor még a felkészült horgász szája is tátva marad. Hiába a halbőség, a halak horogra kerítése nem mindig egyszerű feladat.

Bár január közepén igen kegyes volt hozzánk az időjárás, tél van. A vermelésre összeállt halak szokásai teljesen megváltoznak. Néha hatalmas csapatokba verődve keresik meg a számukra legideálisabb helyeket, hogy a lehető legkevesebb energia befektetésével vészeljék át a hideget. Táplálékigényük minimálisra csökken, ami nem kis fejtörést okoz, ha szeretnénk megfogni őket.

A sorra megdőlő januári melegrekordok sokunkat a vízpartra csalogattak, de az ősszel és tavasszal jónak bizonyult helyek rendre becsapták a horgászokat. Az egy-két napos enyhülések nem mozdították ki a halakat menedékeikből, és csak a legmélyebb szakaszokon találkoztak velük a vízpartra látogatók. Lakóhelyem közelében is van néhány ilyen szakasz, és ha már az idő is szép volt, tettem egy próbát…



A helyszín a Tisza városi szakasza, ahogy ezt a részt a helyiek nevezik, a Dohány-kanyar. Az enyhe kanyarulat környéke szinte mindenhol mély vizet rejt. De a legmélyebb pont nagyjából a külső ív közepére tehető, ami annyit jelent, hogy az ilyenkor legjobb részt a partról egyszerre maximum két ember tudja kényelmesen, egymás zavarása nélkül meghorgászni. Egy kb 150 méter hosszú kövezésről van szó, ami teljes hosszában tart ilyenkor halat, de a „középső két hely” mégis kimagasló, amihez talán a meder akadómentessége is hozzájárul. A vízállástól függő 8-11 méteres mélységen túl fontos, hogy a víz csak nagyon lassan folyik, a partközelben pedig már visszafelé áramlik.



Értelemszerű, hogy a szezon nagy részében jól működő horog és zsinór méretek most finomításra szorulnak. A 10-es horogra tűzött 4-5 szem csonti (amit nyáron még a tenyeres keszeg is torokra vesz) leküzdhetetlen falatnak bizonyul. Ennek tükrében 14-es horgot választottam, ami 14-es előkére került. A csali pedig két szem csonti volt.

Az úszós technikák most nem szerepelnek jól. Korábban nézelődve láttam, hogy többen próbálják bolognaival becserkészni a keszegeket. Kevés sikerrel. A mozgó csali nem hozza lázba a halakat. Hogy tartalékolják erejüket, az eléjük sodródó csalit inkább hagyják tovaúszni. Egy-egy odacsípés és beleúszás, ami a kapások zömét adja.



De nem úgy az álló csalinál. A horgászathoz egy lágyabb karakterű feederbotot választottam, amit üvegszálas spiccel szereltem, hogy még a legapróbb mozdításokat is közvetíteni tudja. A lassú áramlás nem indokolta a túlzottan nehéz súlyok használatát, viszont a vízmélység miatt elaprózni sem lehetett. Ha túl könnyű súlyt választunk, a hosszan tartó süllyedés miatt még a csekély vízmozgás is méterekkel odébb teszi le.

A próbadobásokat egy 40 grammos tányérólommal végeztem el, horog nélkül. Fontosnak tartom, hogy olyan méretű súlyt válasszunk, aminél jól követhető a süllyedés és feszesen tartott zsinórnál jól érződik, ha a fenékre ért. Jelen esetben az ekkora tömeg már nagyjából a becsapódás helyén állt meg. A botot a tartóra tettem és vártam, hogy elmozdul-e a szerelék.

Úgy tíz másodpercet pihenhetett, amikor kisebb ütésekkel tarkítva folyamatos remegésbe kezdett a spicc. Kapásnak tűnt, pedig se csali, se horog! Újat dobtam, és az előző jelenet megismétlődött. A következő dobásnál már kínosan ügyeltem arra, hogy a süllyedés utolsó szakaszában a lehető legjobban fékezve engedjem le az ólmot. Nagyjából a vízoszlop alsó harmadába érve folyamatos, ütemtelen kopogás érződött a boton. Tudatosult bennem, de mégsem akartam elhinni, hogy a súly egyik hal hátáról a másikra esik! Hegyekben állt a keszeg előttem. Ennél mi sem lehet egyszerűbb, szórakoztató horgászat volt kilátásban. A kapocsba egy 30 grammos kosarat akasztottam az ólom helyett, amibe apró szemcseméretű, nem túl tartalmas dévéres etetőanyag került.





A lassú víz nem kívánta a túl hosszú előkét, elsőként úgy ötven centisre kötöttem. A lágy spiccel könnyebb volt megkülönböztetni a folyamatos testkapásoktól azt, amikor a hal ténylegesen a csalihoz nyúl. Az első határozott pöccintésre bevágtam, de üresen húztam ki a szereléket. Majd ugyanez történt még vagy ötször. Talán három perc leforgása alatt. A következő kapás már akadt, majd egy határozott rúgással távozott a halam. Ahogy a horog a partra ért egy aprócska pikkely csillant meg. Talán még fél órát erőltettem a „nagy” horgot, aminek megannyi kapás között kettő darab merítőbe terelt keszeg lett a jutalma. Viszont a horog mindkét esetben messze a szájuktól akadt. Be kellett látnom, hogy a 14-es horog csak gereblyézésre jó.



Kisebbek után kezdtem kutatni a ládámban. Végül egy olyan 16-os típust választottam ki, ami talán az átlagos méretezést tekintve inkább eggyel kisebbnek felel meg. Hogy az előke lágysága is megmaradjon, a zsinór vastagságából is visszább vettem. Nem kimondottam tiszai szerelék lett az eredmény!



A kapások száma nem csökkent. A horogra húzott egyetlen csontitól vártam a probléma megoldását. Ahogy eddig is, a határozottabban mozduló spiccet mindig bevágás követte. És végre! Szépen kezdett szaporodni a szájával táplálkozó halak száma. Ahogy kezdtem belejönni, egyre több következtetést sikerült levonni. Nagyban növelte a szabályosan megfogott keszegek számát, ha a bedobást követő első igazi kapásnak (ami általában fél percen belül jelentkezett) nem vágtam be. Vagy ha mégis, a kiszívott csontit nem cseréltem frissre. A megrágott és ezáltal súlytalanná vált csalival lényegesen könnyebben boldogultak a végtelenül óvatosan táplálkozó halak. Ezzel párhuzamosan az előke hosszát is növelni kezdtem. A horgászatot éppen kétszer akkora előkével fejeztem be, mint amekkorát eredetileg kigondoltam.



Nem volt idő üldögélni. A folyamatos kapások miatt a botot szinte végig a kezemben kellett tartani. A legnehezebb feladatot a „kapás - nem kapás” megítélése jelentette. Koncentrált, odafigyelős horgászat volt ez, ahol még a lefinomított szerelék ellenére sem lehetett arra hagyatkozni, hogy a hal ráeszi magát a horogra. Nem beszélve arról, hogy a pici horog, a vékony előke és nem utolsó soron bizonytalan, szájszélben történő akadások miatt a fárasztások minden pillanatára nagyon oda kellett figyelni.



Ez a néhány óra minden bizonnyal emlékezetes marad. Amellett, hogy az év első horgászata volt, kedvenc folyóm ismét egy olyan arcát mutatta meg, amilyennel még soha nem találkoztam. A végtelenül finom szerelék nem sajátja a tiszai horgászatnak. Nem is tervezek ilyet használni, esetleg majd a következő tél beálltával. De mit tegyünk, ha a halak ezt kérik?!