Balfácánegyetem az öbölszájban
Annyi partról horgászó vicces balfaszt röhögtem ki az utóbbi pár héten az Öbölszájban, hogy ideje volt megmutatni nekik, hogy kell ezt igazán profin, csónakból csinálni.
Az élő oktatófilm úgy indult, hogy megbeszéltük a Péterrel, hogy kedden délután-alkonyatkor kiugrunk a Dunára egy rövid dévérezésre. Ilyen se volt még soha az Ászkavári Anakonda János Pergetőhajó történetében, csakhogy
- idén eddig is irreálisan eredményes volt a szerves csalis horgászat
- A Péter pár napja rájött, hogy amiket eddig rablásoknak néztünk az öbölszájban, azok igazából nagybusák, ezért hétfőn punkból rájuk próbált fenekezővel, felhős etetőanyaggal és hungarocell csalival. Busát ugyan nem fogott, két jó dévért viszont igen, az egyik erős kettes volt ráadásul.
Szóval a pufimellény méretű gigadévér volt a cél rövid előkés fenekezővel. Ennyi szakmaiságtól bármelyik kortárs divattervező előre elsírta volna magát.
A később kifejlődő tragikomikus eseményláncot az indította el, hogy Péter közvetlenül aktus előtt közölte, hogy mégsem tud jönni, de én addigra már begerjedtem, ezért nekivágtam egyedül. Vagyis nekivágtam volna, de amikor már fullra beöltözve, horgászmellényben-tűsarkúban indultam volna a motorhoz, rájöttem, hogy hoppá, nincs meg a botzsákom.
Rövid tényfeltárás révén kiderítettem, hogy bent maradt a kocsiban, a csajom, Imola meg elvitte magával egy forgatást megelőző terepszemlére. Le tudtuk volna szervezni, hogy a város egy középtávoli pontján fél órával később odaadja nekem a kocsikulcsot, hogy kivehessem, de tudtam, hogy ideális esetben is maximum 2 hasznos órám lesz, amiből nem akartam kapásból elpetymegelni háromnegyedet, így mondtam neki, hogy kösz, de megoldom a resztliből. Arra ugyanis időközben rájöttem, hogy ha a rendes botjaim a zsákban vannak is, az otthoni pecás szekrényben akad egy matchbot, amihez találtam egy orsót 25-ös zsinórral, így a rendes boat feeder helyett ezzel a szükségfelszereléssel akár bele is vághatok.
A partra érve jöttem rá, hogy a Péter dezertálásának nemcsak az a kellemetlen következménye van, hogy szomjan fogok halni, mert mindig ő hoz piát, hanem hogy merítőszákom sincs, mert azt is ő szokott hozni. Kihajózás közben óriási volt a kísértés, hogy a pontonhoz kötött valamelyik másik csónakból kölcsönvegyek egy merítőt, de gondoltam azt a pár tenyeres keszeget megoldom majd okosba’ kézzel.
Úgy álltam be, mint az egyszeri diszkós, pont a törésre, nem is csodálkoztam, hogy első dobásra, 28 másodperc múlva már a mellemen pihegett az első minigéb. Smackó-smackó, aztán pihegve elszívtunk egy cigit, majd mondtam neki, hogy mégsincs közös jövőnk és visszadobtam. Második dobásra már másfél tenyeres karika jött. A harmadikra - ekkor talán 5 perce horgászhattam - kis rezgetés után akkorát húzott valami, mint amikor balin kap a filére, csakhogy éppen sima csonticsokor volt fönt.
Bevágás után azonnal felcsapott a hal. Mit hal, úszóstég, ponton, tutaj, de legalábbis egy több kilós dévérkeszeg. Ettől a pillanattól úgy citeráztam, mint a 100 tagú cigányzenekar, amikor Bangó Margit kisunokája extasyt csöpögtetett a kulacsukba. Akkora volt az átkozott laponya, hogy a sodrásba befeküdve rendesen meg tudta zenéltetni a féket, így az én térdciterázásom is abszolúte a helyén volt. Irtó óvatosan fárasztottam a legendásan puha dévérszájra gondolva, bár ez így leírva eléggé állatpornósan hangzik.
Legalább 3, legfeljebb 5 percbe telt, míg óvatoskodva oda tudtam húzni a csónak közelébe. Megint interracial gondolatok kerülgettek, annyira csinos, a tavalyi lemért kettőfelesem alapján 3 kiló körüli, egészen sötétbarnából sárgás-bronzosba hajló színű, egyszerre nagy és kövér dévérnek bizonyult.
Itt rögtön világossá vált, hogy miért sokkal viccesebb egy aránylag merev, 4,20-as matchbottal szükségfenekezni a csónakból, mint egy 2,80-as, hajlékony spiccű feederrel. A hal közel volt ugyan, föl is feküdt, és még egy rövid nyelű, összecsukható, háromszögfejű posztkommunista szákkal is simán megszákolhattam volna, de bottörés nélkül képtelenségnek tűnt olyan közel hozni az erős sodrásban, hogy kézzel rá tudjak nyúlni. Kábé idáig jutottam a latolgatásban, amikor csapott egyet és kipattant a horog a szájából. Pedig vadi új horog volt, kibírta a több perces fárasztást és bent volt a szája belsében.
Ha eddig nem létezett szimfonikusmetál-citerázás hosszú, fájdalmas citeraszólóval, akkor én volt a műfaj első képviselője. De pár perc után azért már némi megkönnyebbülést is éreztem, hiszen ekkora keszeg úgysem jön több, talán az életben sem, nemhogy ma.
Klassz volt a peca, mert folyamatos maradt a piszkálás és fogogattam is kisebb karikákat és laposokat a harcsacsali mérettől a másféltenyérnyiig.
Éppen lement a nap és a fények aranyszínűvé váltak, vagyis eljött az Instagram-óra, amikor megint szép hajlítós kapásom lett a korábbi rezegtetések után, pont olyan, mint amit a gigakeszeg csinált. Hitetlenkedve vágtam be, hogy kis híján elkáromkodjam magam: a várt lomha, súlyos töcskölés helyett ugyanis valami aljas törpekeszeg vergődött a végén, aztán ahogy tekertem, az is lement. Gondoltam mindaddig, míg félútig nem ért a szerelékem és mintha mégis megint rajta lett volna a kiskeszeg. Belegyorsítottam, aztán valami furcsát éreztem. Ott tartottam, hogy “Szent Szatmári Jenő István, ez nem kishal, hanem egy olyan, ami irtó gyorsan felém úsz-”, amikor viiii, az áldozat elkezdte húzni a féket. Kiderült, hogy nem kis hülye hal, hanem valami nagy, nehéz, rafkós darab.
Olyan isteni fárasztás jött, hogy még most is el tudnám játszani a térdemen a Házunk tetején zsuppfedél van-t. Az előző éjjel, kapcsolgatás közben véletlenül belenéztem egy teljesen szürreeális Jankovich Krisztián-horgászfilmbe, amiben a Mester egy svédországi műanyag tóra megy hétkilós műanyag dévéreket fogni, így egyből éreztem, hogy ez is ilyen kategóriás hal lehet. Olyan nehéz volt, hogy néha 10-20 másodpercekre mozdítani sem bírtam és után is szó szerint centinként tudtam közelebb húzni, már amikor nem indult meg és vitt le 5-10 méter zsinórt. Képzeletben már a Magyar Horgász címlapján álltam a tízes devlával, amikor tőlem csónaktávolságra feljött az áldozat.
Hát nem dévér volt.
De nem is zsák vagy lábasfedő, hanem egy csodásan kinéző, jó ötös tükörponty.
Nem tő vagy főleg nem nyurga, hanem jó magas hátú, egy pikkelysoros tükör, de a korábbi ősdunainak kinéző tőpontyaimhoz hasonló sötétbarnás színben, durván élénkpiros úszókkal. Istentelenül jól nézett ki, ráadásul rendesen ki is tudtam benne gyönyörködni magam. A saccra negyedórás alapfárasztás után ugyanis olyan öt perc jött, ami méltán kerülhet be minden balfasztankönyvbe.
A hal eddigre nagyjából - de csak nagyjából - kifáradt. De annyi kraft azért maradt benne, hogy időről időre picit nekiinduljon. A sodrás és a 4,20-as merev bot miatt ezt sem tudtam olyan közel húzni, hogy akárcsak megpróbáljam kivenni. Vadul járt az agyam. Mi a kommunikációs tanácsadó patás lábfejét csináljak?
Egyetlen olyan tárgy volt nálam, amivel elméletben rátámadhattam volna, egy nagyméretű, gyűrűs versenyszák. Amit azért is raktam ki magam elé, hogy ha mégis jönne egy komoly hal, jobb híján azt próbáljam meg valahogy ráhúzni alulról vagy felülről. Vicces lett volna kipróbálni, de a ponty egyszer sem került olyan közel, hogy leteszteljem. Utólag most azt mondom, hogy kábé öt perc lehetett az az időszak, amikor a ponty végig olyan távolságban kavargott, hogy bármilyen rövid nyelű szákkal simán kivettem volna. De olyanom ugye nem volt.
Próbáltam ide-oda tartani a botot, úgy kardoztam vele, mint a békemenetes öregek a spiccbotra szerelt zászlóikkal a Nagykörúton, de az istennek nem tudtam pozícióba hozni, pedig jobb híján eldöntöttem, hogy annak ellenére, hogy a dolog gondolatától is irtózom, megpróbálkozom a szemgödörfogással.
Viccből ugyan, de már arra gondoltam, hogy elkötöm a csónakot, kicsorgok a lapos partig, belépek a vízbe és leszorítom a fenékhez, amikor egy teljesen ártatlan pillanatban - pakk - kipattant a szájából a horog, szívatásból még ott lebegett egy másodpercig, aztán elúszott.
Nem is voltam szomorú, nem szikozódtam, hanem inkább röhögtem, mármint szó szerint és hangosan, annyira abszurd volt ez az egész és olyan jól esett a szuperfárasztás. Az erős áramlás és a hosszú bot miatt rendesen bele is fáradtam.
Levezetésnek még fogtam pár jobb karikát, köztük egy, a műfajban igen szépnek számító 80 dekásat. Ez volt az egyetlen, amit a haltartószákos módszerrel ténylegesen ki is tudtam venni, bár az se volt unalmas, mert miután sikerült alájátszanom az összefogott szákot, elsőre egy busaugrással lepattant róla, de ez jól akadt.
Kikötésnél láttam, hogy mindkét csónak, amelyikből majdnem lenyúltam kölcsönbe a szákot, kifutott időközben, így jól tettem, hogy nem engedtem a kísértésnek.
Király délután volt, ezt csinálja utánam bármelyik parti balfék!
Szily Laci
