A csónakom kissé nyögdécselt, ahogy Józsiék segtségével kisólyáztuk a kikötőben. Fura látványt nyújtott a parkolóba felhúzott, futón pihegő KALAUZ, de az áradó Tisza és a keményedő fagyokat hozó december nem sok választást hagyott számomra. Elérkezett tehát a parti horgászatok ideje, ami persze nem azt jelenti, hogy le kell mondanunk egy-egy jó csukázásról, süllőzésről. Mi-több, megvan a maga, utánozhatatlan és különleges varázsa ennek a műfajnak is.
Ezen a napon, mindösszesen pár darab kishallal indultam csatába, de felszerelésem magabiztossá tett, a közben plusz 3 fokká "melegedő", amúgy szélmentes és viszonylag jó légnyomású decemberi időben. A szerelékem lelke, amit ezen a horgászaton is alkalmaztam, az nem más volt, mint egy - leleményes egri pecásoktól még évekkel ezelőtt "elleset", majd kedvem szerint átalakított - parafa dugó! A közepén kifúrt parafa henger aljába, egy beragasztott kis fülbe kötöttem azt a damilt amin az ólmom volt és a keresztben átvezetett főzsinórom pedig, a horogelőkémbe csatalkozott. Így a rendszer szabadon futó és ami talán még fontosabb, hogy tetszőlegesen tudjuk a fenéktől való magasságot beállítnai. A csukahorgászatban már sokszor megfigyeltem, hogy mekkora jelentőséggel bír, ha megtaláljuk azt a vízoszlopot, ahol aznap kapásra tudjuk a ragadozó halakat bírni.
Kedvenc tiszai, mindösszesen három méteres botommal, közepeset lendítettem és így, szemmel is jól követhettem, ahogy szerelékem szépen kiterülve, gubancmentesen érkezett a vízbe. Hagyomány tiszteletből, nameg praktikumból is, klasszikus karika jelzőket használtam, amelyeket már régebben egy kis plusz ólom lemezzel láttam el, annak érdekében, hogy feleslegesen ne mozogjainak. Így a fehér karikáim, hamarosan, szépen, már-már katonásan feszítettek, jó méteres távolságra elengedve a botom törzsétől. Vártam a kapást és közben jó alkalmam volt rácsodálkozni a decemberi, Tisza-tavi tájra. Hamarosan éhes madarak, köztük itt telelő sirályok hangjára lettem figyelmes, akik néha-néha ügyesen ki is csíptek a vízből egy-egy kisebb keszeget. Sajnos kárókatonát is felfedeztem a közelben, amely képes huzamosabb ideig is a víz alá bukva vadászni... Mondanom se kell, hogy nem a kedvenceim.
A botjaim mögött, nemcsak a horgászat izgalma, hanem egyfajta nyugodtság is elfogott, hisz a harapásbiztos, köthető előkémre felfűzött csalihalam, nemcsak csábítóan mozgott, de minden esetben biztos lehettem abban is, hogy jó pozícióban várja a csukák érkezésést. Ez a különleges ragadozó halunk, mindig fejjel lefelé nyeli le zsákmányát, így a csalihal feje mögé húzott kétágú horog, a megfelelő pillanatban a megfelelő pozícióban kész megakasztani a halat!
A part széle - ahol horgásztam aznap - jó két méter szélesen még jeges volt, a hajnali fagyoknak és persze az előző időszak széljárásának köszönhetően. Magasra emeltem botspicceimet, így ez engem nem zavart, ám kapásom nem következett, így bő óra múlva újjakat dobtam. Botjaim mögé húzódva éppen a mellettem nem messzire, aktívan pergető horgászokat figyeltem, amikor a balos karikám megmozdult... Igen, ez lesz az, mondtam magamban, majd a meglóduló jelzőm után "adtam" még pár méter damilt. Ezt követően, rövid szünet következett, majd újból elindult a zsinórom, amit már kemény bevágással követtem le. Izgalmas fárasztás után, hamarosan egy nagyon szép Tisza-tavi csukának örülhettem! Boldogság fogott el, ám kisvártatva azért folytattam a pecát és nagyon bíztam még egy újabb kapásban. Meglepetésemre, egy ritkán előforduló jelenség következett ezután, hisz a frissen bedobott készségre, azonnal rávágott valami. Újra átélhettem tehát a kapás szépségét, és meg is fogtam az újabb ragadozót. Ez követően már nem dobtam vissza, hanem egy rövid időre még próbáltam magamban elraktározni az átélt élményeket és a téli táj szépségét. Egy hét múlva Karácsony - tűnődtem el magamban - kívánhattam e volna szebb ajándékot!?
Baráti üdvözlettel:
Nagy Róbert
