Horgász-Zóna menü
Kedvencek
Kosár
Bejelentkezés

Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:



Regisztráció | Elfelejtett jelszó
  • FIIISH csalik
  • Pro Natural Fine lake dark
  • Hanatu szuper távdobó kosár

Domolykók között…

|

Sokat vesztegettem azon magam, hogyan vezessem gondolataimat neki e soroknak, hiszen így a tél küszöbéről visszagondolva: ami azon a nyári éjszakán velem megesett, még mindig hihetetlennek tűnik. Olyannyira, ha valaki mástól hallanám, még a legnagyobb bizalomban is kétkedve fogadnám történetét. Hasonló megfigyelésről nem tudok, lejegyezve sosem hallottam effélét, így, bár tévedésem nincs kincs kizárva, hajlok arra a megállapításra, hogy a természet olyan bensőséges pillanataiba engedett bepillantani, mely talán az ember előtt egyszer, ha feltárul az életben. Ez a történet alapjában változtatta meg vélekedésemet a természet törvényszerűségeiről. Tudniillik az ember hajlamos arra, hogy vélt igazságokat hirdessen ki könnyelműen a természet Nagy Titkai felett, úgy higgye, ismerje azokat saját környezetében, hogy ha éppen nem ő, akkor valaki más már lerántotta róluk a leplet. Ami pedig azontúl van, az teljességgel lehetetlen, és végül, szinte kivétel nélkül annak is kell maradnia. De az az augusztusi nap, döntően megváltoztatta e véleményemet, s azt, amit a természet már oly alaposan kifaggatott és kiforgatott világáról tudni véltem…

Heves idők jártak. Gyakori zivatarok ostorozták az öreg nyár derekát, s a júliusi esték forrón ömlöttek szét a körösi tájon. Nem volt ez másként azon a napon sem, mikor Varga Péter barátommal megálltunk a gát levezető rámpájánál az autóval. Krucsó Zsolti helybéli horgászboltos már várt ránk, és Péter néhány szavára követett minket az est árnyaival terhes Körös-ártérbe.
Széles hely előtt álltunk meg.
Körös-ártér
Körös-ártér

– Ígéretes… biccentettem kiszállva a kocsiból, de horgásztársaim igencsak egy nyelvet érthettek, mert megmosolyogva kijelentésemet, szó nélkül tűntek el egy oldalcsapáson. Az erős alkonyban botladozva követtem őket a keskeny partélen, míg végre kibukkantunk az embermagasra felvágott öreg fűből. – Ez a jó hely – engedtek maguk mellé a kis letaposott területre, melyen látni lehetett, hogy csak a helyi tapasztalat járja iskoláját.
A hely apró; kettőnek is szűkös, de Zsolti most csak a társaságért jött ki, én is egy-két jó fotóval vagyok elfoglalva egyelőre, így egyedül csak Péter lát neki villámgyorsan szerelni a tőle elvárható avatottsággal.
Bár lassan elfonnyadnak a fények, még észreveszem a part ritkásan szórt, agyagos hordalékkal félig már „elágyazott” kövezését, azt a furcsa „szőnyeget”, ami kivilágosodik sárgás színével a parti szürkeségből. Lehajolok, hogy jobban lássam, s felseprek egy maroknyit belőle.
furcsa szőnyeg
furcsa szőnyeg

– Hát ez mi? – kérdezem, amint a markomban gyúrogatom a különös gombócot, valamiféle apró, lepkeszerű rovarok előző nap elhullott, zörgősre száradt tömkelegét.
– Valami rovar rajzott itt a napokban – hányom elmémet emlékek után, miközben mutatom Péternek és Zsoltinak a szerzeményem. Az elmúlt napokban apadt, ez jól látszik a partszél friss sarán, s az is nyilvánvaló, hogy a hely előtti kis visszaforgó gyűjtötte egybe e kis rovarok tetemét.
Hárman vizsgáljuk, de nem tudunk hirtelenjében rájönni a jelenség titkára, hogy valamiféle rovar ilyen tömegben rajzana, erről egyikünk sem tud. Napirendre térünk hát a dolog felett, visszahajítom a kupacot a kövekre, és gyorsan nekilátok én is szerelni, mert a látóhatár alján baljós fények villannak, melyekre nagy sokára fenyegetően mordul az ég alja, mintha csak a föld alól szólamlana.
Majdnem teljes a sötét, Péter már javában horgászik, s mivel kapása nincsen, meggyújt egy-két szúnyogriasztó mécsest, mert elviselhetetlen kezd lenni a vérszívók zaklatása. Egy-két perc telik csak el, mikor néhány fehér színű lepke cikázik elő a sötétből, neki-nekicsapva a mécs lángjának. Öt perc múlva már seregestül érkeznek a koromfekete víz felől, puha berrenéssel kerülgetve a fényt.
rovar társaság
rovar társaság

Szóval így! Hát ti vagytok azok a titokzatos rovarok? Erős fényű zseblámpámat felkattintva belevilágítok a folyó feketeségébe.
Szédült sürgést-forgást világít meg a sugárkéve a Körös felett, s rovarok százai kezdenek ömleni a fénynyaláb irányába. Olyan mennyiségben, hogy Péter és Zsolti, nyakukat behúzva igyekeznek megakadályozni, hogy ha már a nyakuk igen, a szájuk és fülük ne legyen szempillantás alatt tele a puha, nedvesen hűvös érintésű rovarhadsereggel.
Én pedig elképedve hagyom felkapcsolva a fényt, mely cső alakú fényes folyosóként húzza magához áldozatait.
Nem leplezem döbbenetem: – Hát ez? De hogyan… a kérészek már június elején… Le, s föl kapcsolgatom a fényt, melyre minduntalan kifelé kezd áramlani a titokzatos sereg. Végül barátaim szólnak rám, hogy ha kiszórakoztam magam, megmenekíthetném őket a kellemetlenségektől.
De már nem is kell világítanom. A mécsesekre és a petróleumlámpára is dőlni kezdenek a kis lepkék, melyek mind küllemükben, mind viselkedésükben igen hasonlatosak a Körösökön is honos Tiszavirághoz, csak kisebbek, és míg amaz június elején elrajzik, ez most, egy hónappal később, éjszaka járja nászát.
Szégyen ide vagy oda, én még ezzel a rovarral soha életemben nem találkoztam, nem is hallottam róla. Zsolti és Péter emlékszik ugyan gyerekkorukból valami hasonló éji rovarrepülésre, de erősebb invázió tán hét-nyolcévente esett meg.
A fényeket kioltjuk, úgy ülünk tovább, de kapás, rablás nincs, látszólag nem érdeklődnek a halak az esemény után, így bennem gyanútlanul elszenderül az izgalmas felfedezés. Annál is inkább, hiszen csak most észleljük, hogy az ég morgása egyre fenyegetőbb, görögnek a nagy hordók odafent, szaporodnak a villanások körénk, mögénk, elénk karéjozva. Aggodalmas lesz tekintetünk. Lehet, alaposan eltalál bennünket az Idő. Egy ideig úgy tűnik nem, de ugrásra készen vagyunk. Szerencse, mert a következő percben egyetlen goromba tolulással tör be a viharos szél. Sebesen pakolunk, három perc alatt minden az autóban, s menekülünk mi is. Mind a hárman tudjuk: a fejet hajtani nem akarókat alaposan megbünteti a természet dühe. Ez olyan alaptétel, mellyel nem ajánlatos packázni. Az utolsó fordulónál még kíváncsiságból rákattintok a vízre a lámpával. A természet drámájaként üresen tátong a feketeség a folyó felett. A milliónyi, újjászületni kész rovaréletet, mint óriási kéz, egyetlen pillanat alatt söpörte le az élet színpadáról az elemek sodra…
rovarélet
rovarélet

Az elkövetkezendő napokban megkérdeztem néhány embert, mit tudnak a titokzatos kérészekről. Senki semmit. A helybéli tapasztalatokon kívül csak Piller Józsi ismerte régebbről, mint ritka éjszakai jelenséget, s mint mondta, az elmúlt napokban ő is látott elhullott példányokat a Fehér-Körös gyulai duzzasztójának kőlépcsőjén. (Azóta többen jelezték, hogy látták és tapasztalták a Fekete-, a Kettős-, a Hármas-Körösön is, sőt egy illető, az utóbbi években a Berettyón látott szokatlanul erős inváziót.)
Ezzel napirendre tértem a dolog felett, a nemzeti park ígérte, hogy ha küldök fotót, akkor szívesen elvégzik a pontos fajmeghatározást.
Egy hónap telt el, s Péterrel ismét horgászat tervét dédelgettük. Egy eldugott szegletét céloztuk meg a hatalmas Körös- és Berettyó vízrendszerének: sem ő, sem én nem óhajtottunk látni egymáson kívül más élő embert a zaklatott dologidőkből végre kiszabadulva.
Hamarabb érkeztem a megbeszélt helyre. Tökéletes a csend. Település messze, este van, ember itt már ilyenkor alig jár. Nem sietek. Éjszakai horgászatot terveztünk, Péter régóta ígéri, kitanít arra, ahogyan ő fogja a halat: kézben tartott bottal, ujjára akasztott zsinórral érzékelve a kapást. Várok, de nem jön. Rákérdezek. Hallom a hangján a csalódottságot, s a háttérben a zajt: utolérte a szállodaigazgató-sors. Meghibásodott egy gép a hotelben, jelenleg alkatrész után kutat Debrecen nagyáruházaiban.
Magamra maradok. Ha már ilyen messzire eljöttem, nem sietek haza. Nem csak horgászni lehet a vízparton. Most bújik elő a hold, állványt állítok a gáton, arról fotózom nagy, sárga, szétmeredt képét. Alaposan kifényképezem magam, végül egy bottal, egy kisszékkel és egy doboz csalival mégiscsak lesétálok a vízhez. Belódítok, próbálom ahogy Péter, fogom a zsinórt, fura ütéseket érzek rajta, de nem tudom, mikor, mit, hogyan kell reagálnom. Péternek már biztosan lenne egy hala…
Teljes a sötét, kuksolok a parton, szúnyog itt valamiért kevés, így büntetlenül élvezem a lágy nyári estét, a magányt, hallgatom a víz locsogását. Nagy soká végre egy rendes rablás hangja érkezik fentről, a lenti kanyar felől. Majd még egy. A harmadik rablás határozott harcsapukkanás, mire azonnal belém bújik a kisördög. Mind több fura zaj szűrődik a kanyarból, mintha ott megelevenedett volna a folyó. Előttem meg sehol semmi. A következő harcsadurranást hallva elragad az izgalom. A hétszázát! Néhány száz méterre tőle dőzsölnek a ragadozók!
Usgyi, fel a kocsihoz, a hangok alapján az inkább csak megsaccolt területig gurulok. Töretlen sűrű odalent, de mintha… igen: mögötte tompán fel-felcsattan a víz. Nosza, elő a pergető botot, gyorsan egy fejlámpa, néhány apróság és futás lefele. Valahogy majd csak meglelem a folyópartot. Ismeretlen, vad terepen töröm magam előre az ártéri fák nagy holdárnyékai alatt, éget a csalán, szaggat az ártér ága-boga, s féltucatszor is kifordul a bokám, mire végre kitörök a partig.
A mennyországba csöppenek, megfordul velem a világ. A holdfénnyel végigöntött folyó színe egyfolytában csacsog-csobog, apró halak százai pittyenek a tetején, s amerre csak elhallom, acélos hevességgel vágnak közéjük a szebbnél-szebb ragadozók! Az első percben tíz rablást hallok, a másodikban talán tizenötöt és ez így váltakozik, amint gyökeret eresztve hallgatok. Legtöbbje balin és domolykó lehet, de akad harcsa is, és ami a legdöbbenetesebb, a hozzám legközelebb eső területeken – ami a keskeny mederben sokszor csak a két méteres távolságot jelenti – mindenhol süllő pukkangat! Két méterre! Olyan, eddig sosem észlelt frekvenciáit hallom ki a csontos süllőszáj kaffanásainak, hogy lúdbőrzik bele a hátam. Capp, capp! Sivít a víz az összevágódó „állkapcák” közül, s nem tudok ellenállni neki. Gondolkoznom kellene egy kicsit, de nem sikerül uralkodni magamon.
Na, most aztán belenyúltam! Na, most aztán rendet vágok közöttük… Egyszer az életben nekem is kijöhet a lépés! – vigyorgok kéjesen az izgalomtól, ahogy egy wobblert teszek a fonott zsinórra.
Amint alkalmas dobóhely után bujkálok az ágak alatt a meredek partszélen, észreveszem azt, amit már korábban is, hogy a hold sárgás-fehéres fényétől és a víz tetején kicsapódó gyenge pára miatt a tejszínszerű folyófelszín, mintha folytonosan hömpölyögne, egészében mozdulna életre kelve. A különös fényjáték a locsogással és a ragadozóhangokkal körítve borzongató az éjszakában. Felkattintom a zseblámpám. Erre nem gondoltam volna! Ezért hullámzik a folyó! Még mindig repül az a titokzatos rovar, amelyikkel jó egy hónapja találkoztam, akkor én a Sebesen. Szokás szerint azonnal zúdulni kezdenek a lámpafényre, de nem várom meg, míg elborítják a fejemet. Világos: a kis rovarokra apró halak, azokra meg ragadozók mozdulnak. (Akkor azt gondoltam: minden titok feltárult előttem és olvastam összefüggésekből.)
Forrt a víz körülöttem, és a felfedezésem jelentette biztos siker tudatában vetettem ki a megfelelőnek gondolt műcsalit. Száz százalékra tettem, hogy az első bevontatásra iszonytató rávágás fog ránehezedni. Nem így történt.
Olyan csúfosnak éreztem a kudarcom, hogy mikor néhány óra múlva hazafelé autóztam, megfogadtam, senkinek sem mondom el. Alkalmasint azt, hogy két teljes órán át, míg a rajzás tartott, egyetlen rávágásom sem volt, pedig sokszor már-már lefröcsköltek a halak. Hiába bújtam, egyensúlyoztam, kockáztattam vízbeesést, leakadást, csúnyán felsültem. Mondhatnám, hogy hínár nehezített, s hogy a vaksötétben nincs helyismeretem: lehetne magyarázni, de minek. Hiszen sokszor éreztem, hogy a jókor, jó helyre beeső csaliba beleverődik az éppen felcsapó ragadozó, de egyszer sem az én csalimra pályázva. Két napig lapítottam. Aztán úgy döntöttem, megpróbálom újra. Végiggondoltam mindent: vásároltam a felszínen látott kisujjnyi küszökhöz leginkább hasonlatos wobblert, s korábban indultam, hogy alkalmas dobóhelyet is találhassak, ahová jó előre behelyezkedem. Végül szóltam Péternek is, ha már együtt terveztük a horgászatot, legyen részese ennek a hihetetlen eseménysorozatnak.
Még világosban érkeztem és sikerült is találnom egy félig elvadult helyet adott területen belül. Most Péter telefonált rám: „ember tervez, isten végez…” – maradtam megint magamra.
Mindent bekészítettem. Felkapó karba akasztott horoggal, a térdemre fektetett bottal, mozdulatlanul vártam a sötétet. Akkora volt a csend, hogy azt gondoltam, valami hiba lesz a ma estében, de ahogy besötétedett, varázsütésre jelentek meg a kicsiny, repülő rovarok. Szokatlanul erős rajzásban. Az első lepke megjelenése után kettő perccel már nem lehetett átvilágítani a húsz-harminc méter széles meder túloldalára. A rablások azonnal elkezdődtek. Gyomorgörcsös önuralommal tűrtem a múló perceket, míg a természet igazán bemelegszik leggyönyörűbb szimfóniájába.
Elérkezettnek láttam az időt. Oda és úgy dobtam, ahová, és ahogyan kell. Ezúttal öt perc is elegendő volt, hogy felismerjem, itt most valami máshogy működik, ráadásul olyan erővel és olyan hevességgel, oly pontos forgatókönyv szerint nyilvánulva meg, melybe én olyan eséllyel igyekszem beleírni a soraimat, mint porszem a nagy földindulások történetébe.
Csillapszik lázam, tudomásul veszem. Hiszen itt van az orrom előtt egy ritka és pazar jelenség, melyet inkább alaposan tanulmányozni kéne, mintsem csupán önös élvezetek miatt kihasználni.
Leteszem a pergetőbotot. Fényképezőgépet veszek elő, lámpát kapcsolok, hagyom, hogy a fényre eszeveszett száguldással érkezzenek a rovarok. Most látszik csak, micsoda elképesztő tömegben vannak. Pillanatok alatt vastag szőnyeget képeznek, ahogy a földre fektetett lámpafény közelében a földre csapódnak. Élő biomasszaként verdesnek egyre csak sokasodva, dagasztva tömegüket. A gőzölgő, lámpafényben zöldes folyófelszínen, a már látott kisujjnyi küszök ezrei villognak, a peteszemeket habzsolják. Őket meg a ragadozók. A halakról már meg is feledkeztem. Magával ragad a jelenség és a felfedezés tiszta, számításmentes öröme. Néhány perc alatt annyian vannak, hogy vastag, egyfolytában verdeső élő-holt szőnyegként hömpölyögnek a part lejtőjén a víznek, rá az elszórt kövezésre, rá a vízre.
tömeg
tömeg

Sok-sok négyzetmétert borítanak már körülöttem parton-vízen, fotózom, videózom őket. Megszemlélem őket közelről. Kerek, leheletnyi a hártyás szárnyuk, három farok sertéjük is van, hátsó ízük nem más, mint egy már kész petecsomag, ami automatikusan ürül, rátapadva kezemre, lámpára, mindenre. Repülésük éppen olyan, mint a Tiszavirágé. A víz sodorvonalára súlyozva, folyással szemben, hogy a peték ott érjenek a mederfenékre, ahol megérlelőjük maga is megszületett. Úgy tűnik, ehhez van igazítva életciklusuk is, mely gyorsabb, hevesebb. Nászuk – amint két nappal ezelőtt tapasztaltam – két óra alatt véget ér.
Ez alkalommal, még hamarabb… Kilenc órakor kezdődött, most tíz múlt öt perccel. Vége. Szédületes élményben volt részem. Fülem nem csak a puha, egészen különös hangot adó szárnyberregésükkel van még tele, hanem magával az állatok részeivel; petékkel, ízelt tagokkal, de jut belőle nyakamba, hajamba, ruhám alá is. A halak még rabolgatnak, sűrű locsogásokat is hallok balra tőlem, ám lepke egy sem repül.
Nézem a „csatamezőt” körülöttem. A víz szélesen beterítve előttem velük, az itteni visszaáramlás csakúgy, mint azon a hónappal ezelőtti sebes-körösi helyen egybetartja a lámpafénytől idecsábult tetemeket. (Talán ott itt is egy horgász lámpája volt a ludas.) Több tízezer porhüvely a vízben, a parton, fent és lent. Az úszó tetemek alatt, a meder partszéli kövezése, mintha mésszel lenne leöntve. Vastagon borítják a peték milliói, egészen kitöltve a kövezések réseit. Nem győzöm a természet bőségét csodálni. A medret most ugyanígy öntözhette végig a kivirágzott élet temérdek magja. Megkavarom a vizet, a kis szemcsék táncra kelnek és olyan összefüggéseit vélem most kézzel fogható valóságában felfedezni azoknak a bizonyos nagy titkoknak, melyek alapja nem más, mint ez a sok apró kis szem. De ki tudhatja ezt igazán. Emberi léptékkel nincs tudás, ami e végtelen folyamat összefüggéseit egészében átláthatja, amit most csak megérthetek, annyi csupán, hogy ez, a jelek szerint már egy hónapja zajló jelenség, minden bizonnyal eleddig talán tudományosan fel sem fedezett rendkívül fontos eseménye és alapja az itteni ökoszisztémának. Az elmúlt órák eseményei, a lepkék, a kis halak és a nagy halak, melyeket én mindvégig a halfogás szemüvegén keresztül szemléltem, mindenesetre erről győz meg. Meg egy alapvetően hibás nézőpontról, melyet a ma embere sajnos ösztönösen magával hordoz.
Felegyenesedem, lesöpröm magam, a lámpát leoltom. Még hallok egy-egy rablást, sőt, egészen mellettem, talán tíz méterre is locsog-forog valami nagyobb test. Úgy döntök – mielőtt hazaindulok – rádobok. Már csak a lelkiismeretem, s az előbb említett hibás nézőpont végett is...
Persze hogy semmi… Nem ér már kudarcként. Dobálás helyett még állok néhány percig a sötétben és meghallgatom az utolsó felvonást. Ki tudja, mikor hallok legközelebb ilyet. A nagy fordulások, a küszök szinte patakszerű halk csobogása végleg elhalkul. Már csak egy előbb is észlelt, közvetlen közelemből hallható locsogás, halk fordulás zaja észlelhető. A sötétből innen is, onnan is, jobbról-balról; előttem is hallom, de kizárólag csak a közelemben. Furcsa hangok ezek: nem rablás, nem fürdés, nem apró halaktól származó és nem is egytől. Jó volna okozóit megpillantani – gondolom –, most már úgyis indulok, talán nem kár, ha szétugrasztom őket. Hátha meglátok egy fénytől elugró halat, ha már fogni nem sikerült.
Leguggolok, irányba állítom a lámpát, s mikor úgy előttem két méterrel loccsan a víz, felkattintom a fényt.
A következő pillanatban rémülten kapom el a sugárkévét a vízről. – Te jó isten, mi volt ez!? – szökik fel a pulzusom.
nagy domi
nagy domi

Akkora domolykó libbent el a fénytől, hogy hirtelenjében nem tudom, helyesen ítéltem-e. Volt vagy két és fél kilós! Na, hogy nem megyek sehova, az már biztos. Még egyszer látnom kell! Oldalt tőlem újabb loccsanás. Óvatosan vezetem vissza a fénynyalábot a vízre, irányítom a jobbra tőlem lévő kövek felé. Nem hiszek a szememnek… Vagy fél tucat szebbnél szebb domolykó van tőlem alig néhány méterre, rájuk sem merek világítani, így nem látom, mit csinálnak. De nem riadnak el, már rajtuk a fénykéve, előttem újra loccsanás, balra is, amoda messzebb is.
domik
domik

Elhűlve járatom végig a fényt az előttem lévő tíz méteres körben, s mindenhol domolykókat látok. De milyeneket! A fél kilóstól a két-három kilósig, de látok egy-egy akkora árnyékot, amit ki sem merek jelenteni.
mindenfelé
mindenfelé

Lehetnek vagy hetvenen-nyolcvan! Izgalom lesz úrrá bennem, önkéntelen remegéssé uralkodik rajtam, magamnak motyogom:
– Hihetetlen… Ilyen nincs… ilyen nincs. Ocsúdva forró-hideg lázamból, már azt is látom, mit művel, az óriási domolykócsapat. A lámpafényre egybegyűlt és vízbe hömpölyödött kérészek tetemét eszik. Felkapcsolom a fejlámpát is, mert úgy látom, nem riadnak meg a fénytől. Hogy mi, miért történik, nem tudom hirtelenjében, de most nem is érdekel, mert nem tudom meddig tart a csoda, egyszerűen csak LÁTNI akarok! Leguggolok, egészen a vízszélig a parti kövekre szorítom magam, s immár két lámpával világítok ide-oda kapkodva a fényeiket. Kocsikulcsom, telefonom felső zsebemből a vízbe csúszik, alámerül a kövekig. Egye fene, jó helyen van ott, a világért sem moccannék, mert sokszor csak karnyújtásnyira van egy-egy hatalmas példány tőlem, némelyiket meg is érinthetném!
karnyújtásnyira
karnyújtásnyira

Teljesen hidegen hagyja őket a fény (és ezt így higgyék el, kérem), pedig van, hogy csak húsz centiméterről vetül rájuk! De Ezek vad halak, nem háziállatok, mégis oly közel engednek magukhoz, hogy látom a kopoltyúlemezeiket, szemük bogarát, úszóik által felkavart mákszemnyi kérészpetéket. Ők pedig bíznak a fényben. Egymással nem tolakodva, lassú felúszásokkal falják a holt kérész-csomókat, fejüket félig kiemelve hörpölnek be egy-egy adagot, a nagyobb példányok olykor egy kisebb kávéscsészényi mennyiséget. Nem lehet betelni velük.
Időtlenné válik az esemény, és én kapok az alkalmon. Végre megtalálom „magam” és sorban készítem róluk a fotókat; némelyik tíz-tizenkettőt is „rabul” ejt. A vaku sem zavarja őket. Micsoda óriási szerencse, hogy hasztalan halfogási kísérletek helyett lámpát gyújtva inkább tanulmányoztam a természetet! Csak ennek köszönhető, hogy a töméntelen kérésztetem, mely a visszaforgó miatt nem úszott tova, szépen elibém édesgette ezek a halakat. Bizonyára nem egyedi eset ez, bizonyítja a halak szokványos viselkedése, hiszen természetes módon is összegyűlhet más visszaforgóknál, vízre borult fáknál hasonló terülj-terülj asztalkám. De hogy ezt valaki így megfigyelte volna, pláne hogy ez még „műtermi” adottságok közepette dokumentálva is lenne; ezt most, itt, kötve hiszem.
Mennyi-mennyi véletlen eredménye ez az esemény! Ha nem jövök, ha nem lámpázok, ha csak egy perccel hamarabb hazaindulok…. Horgászat?! Itt vannak immár a szebbnél szebb álomhalak, de ki gondol a halfogásra! Személyes ismerősök ők, kik életük legbensőbb titkaiba engednek bepillantani!
Ezek az érzések hatalmasodnak bennem, mikor lassan elfogy a vízről a kérész. Egy-egy nagyobb példány, – mint egy kardszárnyú delfin a fókáért –, kicsap a partra az elérhető csomók reményében; a kép minden eddigit felülmúl.
Elfogyott az élelem, széledni látszik a csapat. Kétségbeesésemben magam mögé nyúlok és a partról föntről behajítok egy maroknyi rovart a vízbe. Azonnal visszafordulnak. Nekem sem kell több, lázasan seprem be a tetemeket a vízbe, bizonyára nevetséges lehetek, de hát emberek! Nyolcvanfős óriásdomolykókból álló csapatot etetek, egész a kezemig jönnek! ilyen nem létezik – motyogom – …ilyen biztosan nem létezik…
kézből etetve
kézből etetve

Addig tart az eufóriám, míg a partról elfogy a kérész. A domolykók odébbállnak. Akkora űr támad utánuk, amit nehéz elfogadnom. Egyetlen hang sem esik, süket a csönd, mintha élettelen lenne a víz. Ha valaki a két órával ezelőtti nyugalmat és a mostanit látta volna, azt hihetné, itt semmi érdemleges nem történt. Nagy tanulság. A természet két óra alatt a semmiből olyan erővel nyilvánult meg, amit elhitetni azzal, aki nem volt részese, nagyon nehéz. A legnagyobb tanulság azonban az: bármekkora a csend, a nyugalom, a titkok most is, folytonosan ott lappanganak körülöttünk, csak többnyire nincs érzékünk és szemléletünk, hogy meglássuk azokat.
Így ért véget ez a fantasztikus kaland. Már akkor azt éreztem; megismételhetetlenül. Pedig másnap ismét nekivágtam: Lovas Zsolti komámtól kértem egy nagyobb keresőlámpát, s reprodukálni akartam az eseményeket azok további tanulmányozása végett. És ismét csak tanított az öreg természet. Csak most másképp. Hiába jött most el Péter is a csodás történések hírére, ott, ahol tegnap milliószámra repült a rovar; minden időjárási körülmény, időpont-azonosság és hosszú várakozás ellenére egy sem jelentkezett.
Nagyon csalódott vagyok. Szerettem volna részesíteni az élményben. Ehelyett azonban végül az autóm elromlásával kellett szembenéznem, s egy hosszú vontatásnak egészen hazáig.
– Ennek is meglesz a maga tanulsága – csengett egész úton fülemben Péter mondata, amire míg hazaértünk, azt hiszem választ találtam. De ez már egy másik történet.
Elköszönve még megesketett, senkinek se mutassam meg azt a helyet. Nem is tettem. A fantasztikus képeket és a kalandot is csak egy embernek adtam át eddig. Piller Józsinak, aki azt tanácsolta, ne írjam meg. – „Sok ember meg sem érdemli ezt a történetet…”
Igaza lehet… De én azokra gondolok, akik igen, s akiknek önzetlenül van szüksége az ilyen titkokra. Ezért ajánlom most ezt az írást Szekerczés Sándornak, a domolykók nagy barátkának, ki leginkább érdemelte volna, hogy e csodának a részese lehessen… ifj. Tószögi György




KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:



Minden jog fenntartva © 2018 - Horgász Zóna
Horgász-Zóna Ügyfélszolgálat elérhetőségek:
Telefonszám: 06 1 240 5454
Mobil: 06 70 362 7167 (hétköznap 8:00-18:00-ig, szombaton 9:00-12:00-ig)
Email: ugyfelszolgalat@horgasz-zona.hu
G+: Google+
Horgász-Zóna Buda bemutatóterem és horgászbolt: 1033 Budapest, Szentendrei út 89-95., telefon: 06 1 2405454
Horgász-Zóna Pest horgászbolt: 1138 Budapest Gyöngyösi sétány 8., telefon: 06 1 612 1775
Horgász webáruház | Feeder bot | Nevis szett | Shimano orsó | távdobó orsó