Elsietett évzáró

November közepére minden meteorológiai oldal egyetértett abban, hogy a hónap utolsó hetével bizony vége az ősznek. Az előrejelzéseket és a naptáramat összevetve arra jutottam, hogy még három napom van, hogy megejtsem az év utolsó horgászatát. Ebből kettő viszont már be volt táblázva! Tehát egyetlen nap jöhetett szóba...
Azért reggelente már igencsak elkélt a vastag kabát, és örökkévalóságnak tűntek azok az órák, amíg az erőtlen napsugarak végre szétoszlatták a hajnalban leszálló ködöt. Annak ellenére, hogy foggal körömmel ragaszkodtam az aznapi pecához, nem siettem. Az egész napot rászántam, hogy egy olyan horgászattal zárjam az idényt, ami elegendő tartalékot ad a tél átvészelésére. Végül az időjárás sokunkat megtréfált. Mint később kiderült, bőven lett volna időm még egy és még egy utolsó horgászatra a megenyhült decemberben.

Biztosra akartam menni. Egy közeli tavat választottam, ami eddig sosem hagyott cserben. Az ekkorra már lehűlő és letisztuló vízében rengeteg dévér és szép ponty lakik. Tudtam, hogy rizikós lehet a pontyfogás, de ha nem sikerül, hát ott van az a mérhetetlen mennyiségű keszeg, amivel kárpótolhatom magam.



Megérkezésemkor görcsbe állt a gyomrom. A tó nyitva, de sehol senki. Oda a napom – gondoltam. Néhány telefon után kiderült, hogy az ottaniaknak valami sürgős dolguk akadt, így el kellett menniük. Meglepődtem mekkora bizalommal fordultak felém! „Csak ülj le nyugodtan! Mi pedig vagy visszaérünk a nap folyamán, vagy nem...” Ritka az ilyen. És valljuk meg, többségünk inkább az ellenkezőjét tette volna.

Nagy lelkesedéssel láttam neki a kipakolásnak, amit csak néhány apró incidens zavart meg. Mivel a gazda sehol, a partot uraló birkák nem lettek az amúgy megszokott helyükre terelve. Viszont arra maradhatott még idő, hogy a szökésüket megakadályozó villanypásztort bekapcsolják. A sok cucc miatt nem akartam körbekerülni, inkább a rövidebb utat választottam. A drótok magasságát nézve úgy tűnt, hogy a nehezebb csomagokkal is könnyedén át tudok lépni rajtuk... Hát nem. Akit csapott már meg ilyen, az tudja, hogy nem is fáj annyira, de nagyon kellemetlen tud lenni. Atlétákat megszégyenítő mozdulataim során háromszor kerültem szorosabb kapcsolatba az árammal. Mire bepakoltam már majdnem hozzá is szoktam. A következő probléma, hogy a birka nem csinál más csak eszik és ürít. A harmattól csúszóssá vált füvön nehéz volt az aknák kerülgetése, de bejutottam. Mivel volt rá időm, nem számított, hogy a felkészülésem a cipőtakarítással is kiegészült.



Egyébként teljen feleslegesen, hiszen ha felálltam a ládáról, két lépésen belül ugyanott voltam, mint ahol elkezdtem. És sűrűn fel kellett állni. Nem gondoltam, hogy a juhok végtelen étvágya ugyanekkora bátorsággal párosul. Percek alatt megszokták jelenlétemet, és mindenbe megpróbáltak belekóstolni. Legyen az a görgő, a hátratolt bot, a botzsák, etetőanyag vagy épp egy üres vödör. Félve a tetemes anyagi kártól egy 4 és fél méteres merítőnyéllel próbáltam távol tartani őket. Egy táska vállpántjától eltekintve különösebb veszteség nem ért, viszont mindenem úszott a nyálban.

Végül is elkezdtem horgászni.

Annak ellenére, hogy a tó szép számmal rejt nagy halakat, nem durvítottam el szerelékeimet. A nyáron megszokott 20-as, 22-es főzsinór helyett most 16-os került a topszetekre, amihez 14-es előkét választottam. Jól hangolt gumizással és egy kis odafigyeléssel még könnyedén merítőbe terelhetőek a nem túl nagy, 3-4 kilós pontyok. Ha meg beesik egy nagyobb, hát lesz, ami lesz.
Felszerelésem minden elemét a lehűlt víz által diktált feltételekhez próbáltam igazítani.



A sárga pontyos etetőanyagból kirostáltam a túl nagy szemcséket és barnára festettem. Konzerv kukoricát kevertem hozzá, amit ilyenkor már nem szeretek egészben beletenni, így egy közepes lyukméretű rostán törtem bele. Ez annyit tesz, hogy a kukoricaszemek így nem nehéz falatokként, hanem pillekönnyű adalékként kerülnek az anyagba. A súlytalan törmelékből többet képes elfogyasztani a hal anélkül, hogy eltelne. Így ha a gombócok között bóklásznak, érdeklődésüket a táplálkozással párosítják, nem csak szétnézni jönnek az etetésre.



A hideg vízi horgászat sikerét sokan az aromának tulajdonítják. Ebben van valami, de akármilyen aromát is választunk, nem szabad tőle azt várni, hogy a tó másik végéből is elénk tereli a halakat. Viszont a környékben úszkálókat szépen magunk elé rendezhetjük egy jól megválasztott aromával. Én egy nagyon tömény, gyorsan oldódó és terjedő, az ember számára borzasztóan rossz ízű aromát öntöttem a kajához. Töménysége révén számomra szinte megállapíthatatlan, hogy milyen jellegű. Talán az erősen fűszerezett gyümölcs körülírás illene rá a legjobban.

A nyáron megszokott, partközeli horgászat most két okból is megvalósíthatatlannak tűnt. Az egyik, hogy a tiszta vízben nem merészkedett volna ki a hal. A másik pedig, hogy a téli vízszint beállításával a part menti törésen volt vagy egy méter víz, ami ezen a vízen sokszor még nyáron is kevés ahhoz, hogy megtartsa a pontyot. Ilyenkor kevés választása marad a horgásznak. Én a meder közepét választottam.



Kb. két méteres vizet mértem, ami önmagában lehetővé tette volna a pici úszós (akár 1 gramm alatt) horgászatot, de a lengedező szélben csak egy nagyobb úszón lehetett nyugodtan felkínálni a csalit, ami ilyenkor már szükségszerűvé válik. A keszeg még csak-csak utánamegy a mozgó csalinak, de a pontyoknál már alap követelmény a mozdulatlanság. Ráadásul a csali sem lett eltúlozva, a horogra tűzött 3-4 szem csonti nehezen marad a helyén, ha túl kicsi úszót választunk.



Sarkalatos pontja volt a horgászatnak a horog kiválasztása. Mivel egyszerre próbáltam kétféle halat megfogni, egyszerre kellett kiszolgálni a kétféle igényt. A dévérek miatt nem növelhettem meg nagyon a horog méretét, a pontyok miatt pedig nem választhattam túl könnyű és kicsi horgot. Végül egy erősebb, nagyobb öblű 14-es horgot választottam.
A spiccekbe a szerelékek biztonságos működése érdekében egy nem túl vastag, 2 mm körüli csőgumit húztam, aminek szinte határtalan nyúlása kiküszöböli a kisebb horgok és vékonyabb előkék rejtette veszélyeket.



Viszont könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy egy nagyobb halnál a túlzottan kifutó gumi mellett csak hosszabb botrész használatával lehetséges a merítés (vagy azzal se) és ha nem figyelünk eléggé, a bot is sérülhet. Ezt úgy küszöbölöm ki, hogy egy tekercs csőgumit (ami 3 méter) két topszet gumizására használok fel. Ez két szempontból is előnyös: sokkal univerzálisabb lesz a gumizásunk (anélkül, hogy lemondanánk a csőgumi nyújtotta előnyökről) illetve költségkímélőbb is a megoldás. Ha a gumi alsó végét nem az adapterhez rögzítjük, hanem egy darab fonott zsinórt toldunk a scaletta és a gumi közé, alig vehető észre a különbség a „telibe” gumizott bothoz képest. Ha a gumit direktbe kötjük az alsó adapterhez, úgy vagy túl feszes lesz, vagy az adaptert kell annyira felengedni a botba, hogy csak kényelmetlenül tudunk hozzáférni.



Miután a birkák is rájöttek, hogy nem lelnek bennem igaz barátra, kb. egy kilónyi alapot poharaztam be. Ez úgy kétharmada lehetett az egész napra szánt etetőanyag mennyiségének. Csökkentve a üres várakozás idejét, az utolsó simításokat az etetés utánra hagytam. Ez nem volt más, mint a legértetlenebb juh elkergetése, a nyál letakarítása és a csontiragasztás.
Az alapozás után ezzel próbáltam fenntartani az etetésre érkező halak érdeklődését. A ráetetés ütemét a kapások vagy a fogott halak száma határozta meg. Ha nem volt hal előttem, csak nagyon ritkán került a vízbe az utánpótlásból, de a keszegek esetén is elég volt a negyedóránként berakott bő diónyi gombóc. Ha viszont pontykapást sejtettem (és három óra horgászat után még csak a sejtésig jutottam), azonnal toltam rá egy nagyobbacska adagot.

Persze a hideg vízben már nehéz kimozdítani a halakat az általuk kedvelt helyekről, és egyre idegtépőbbé vált az, hogy a pontyok mindig ugyanazokon a helyeken mozdultak és látszólag eszük ágában sem volt közelebb jönni hozzám. Ráadásul a rakósbotos horgászat kötöttsége révén lehetőségem sem volt utánuk menni. De türelem, hátha – nyugtattam magam.
Ez a türelem három óra horgászat után kezdett fogyni. Csak az tartotta bennem a reményt, hogy akárhányszor ültem erre a tóra, a pontyaim 90 százalékát délután fogtam. De a dél körüli időszakban odáig jutottam, hogy még a dévérek is otthagytak. Ez jót is jelenthetett volna, ha a pontyok túrták volna ki őket az etetésről, de még egy órányi eseménytelenség után kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez nem álmaim zárópecája lesz.





Unottan emeltem meg a gyenge áramlásban félantennára merülő úszómat, ami vagy tíz méter gumit húzott maga után a botból. Hogy én fordítottam-e meg vagy a hal jött vissza magától, nem tudom, de gyorsan le tudtam rövidíteni. Viszont innen lett érdekes a dolog. Kb. 40 percig húzgáltuk egymást. Olyan patthelyzetféle alakult ki. A halhoz mért gyenge szerelékemmel nem tudtam olyan erőt kifejteni, hogy azt csináljak, amit akarok, viszont ennek köszönhetően ő sem vadult meg. Néha úgy éreztem, annyira jól elvolt a horgon, hogy párszor még az etetésre is visszament néhány szem csontiért. Háromnegyed óra után toltam alá a merítőt. A fárasztás közben megérkező gazda mérte meg. 8.92 kg! Sértetlen szájú, gyönyörű pikkelyes.



Ahogy visszakerült a vízbe, az első dolgom egy gombóc etetőanyag és egy jókora adag csonti betolása volt. A 14-es előke eléggé viseltes lett a hosszúra nyúlt fárasztás után. Gyors csere és tíz perc múlva ismét kapás, ami következtében egy hatos, majd szinte ritmus szerűen rá egy hosszútestű öt és feles tette tiszteletét a merítőmben. Három nagyhal és egy, a vékony előkén játszi könnyedséggel bekövetkező szakítás lett a mérleg.
Lelkesedésemnek csak a korán elérkező alkonyat szabott határt. A lelkesedés a horgászat befejeztével jókedvbe csapott át. Széles vigyorral az arcomon ültem be az autóba. Hogy mit csináltam jól vagy rosszul, nem tudom, de ez volt az a horgászat, ami után nem is gondolkodtam el rajta.