Erre is, arra is...

Elhatároztam, hogy néhány alkalommal felderítő túrát tartok a Budapest környéki Duna szakaszon, ugyanis akadt pár hely, amiben láttam némi fantáziát, de idáig nem volt lehetőségem meghorgászni őket. Az ilyen cserkelő pecatúrák általában hétköznapra estek és mikor lejárt délután a munkaidő, a sarokba támasztott mobil felszerelésemmel kiballagtam az előre kiszemelt helyre. Volt amelyik adott halat és akadt olyan próbálkozás is, amely betlivel végződött. Ugyanakkor semmiképpen sem mondhatóak haszontalannak a sikertelen próbálkozások sem, mert jelentős tapasztalatokra sikerült szert tennem általuk. Íme egy csokor a halban végződő történetekről és bár, most nem tudok hatalmas fogásokról beszámolni, inkább arra próbálok rámutatni ezzel a történettel, hogy ahelyett, hogy mások titkait, horgászhelyeit próbáljuk kifürkészni a interneten található képekből, próbáljunk inkább kreatívak, próbálkozó szelleműek lenni. Mert bizony a szerencse általában azok mellé áll, akik elsőként eveznek új vizekre.



Első utam a Szabadsághíd budai hídfőjéhez vitt, ahol pár éve már horgásztam egy alkalommal és akkor számos balint sikerült horogvégre kerítenem, ha nem is tartoztak ugyan a méretes fajtába. Kíváncsi voltam, vajon lehet itt fogni szebb őnöket is? A partra érve ismerős kép fogadott. A Duna vize erősen zavaros volt, szinte egyáltalán nem lehetett belelátni, de nem aggódtam, hiszen az ilyen tejeskávé jellegű habokban szoktam igazán sikeres pergető horgászatokat magam mögött tudni. Nagy reményekkel kezdtem vallatni a vizet, de sajnos már az első dobás alkalmával leakadtam. Ahogy erőltettem fel wobbleremet egy fehér – piros útlezáró korlát körvonalait sikerül kivennem a felszín alatt. Természetesen egy ekkora koloncot nem tudtam kihúzni a partra, így egyik veterán Rapalám bánta a találkozást.



Kedvem egy szempillantás alatt borúsra változott, de hamarosan újra fellelkesedtem, hiszen valami megütötte vontatott műcsalimat. Ez még további hat alkalommal fordult elő sikeres akasztás nélkül. Vagy az történhetett, hogy a zavaros vízben mellévágtak a balinok wobbleremnek, vagy esetleg olyan halak próbálkoztak be nálam, melyek méretüknél fogva nem voltak képesek szájukba kapni a nyolc centis műanyag darabot. Mindenesetre egy egész sorozat elhibázott odavágás és egy idő előtt távozó hal után sikerült végre partra parancsolnom egy harmincöt centis balin kölyköt. Sajnos, más halba nem futottam bele, de a múltbéli tapasztalatokat figyelembe véve, nem hiszem, hogy az itt bandázó ragadozók méretben jelentősen eltérnek az általam fogott példánytól.






Egyébként a Duna part ezen része elég népszerű hely a fiatalok körében. Bandákban járnak ki és ücsörögnek a folyó szutykos lépcsőin szeszes italt fogyasztgatva. Épp három huszonéves lány telepedett le mellettem és egymást fotózgatták az alsó lépcsőre állva, mikor egyikük lába kicsúszott és mellkasig a folyóba pottyant. Szerencsére gyorsan kimászott, de a parton hisztirohamot kapott, hogy lehet ilyen szerencsétlen. Pedig nem is gondolná, milyen kevésen múlott az élete. Ha még pár lépcsőt lejjebb csúszott volna, lehet már az A38-as hajó környékén keresnék a búvárok a testét. A tanulság ebből annyi, hogy amikor lépcsős vízparton horgászunk, fokozottan vigyázzunk lépteinkre, mert az alsó fokok általában úgy csúsznak, mintha jég hátán járnánk.




Egy héttel később visszatértem a Szabadság híd lábához, de sajnos a BKV egy hajóállomást rakott le pont a legjobb helyen és az acélköteleket is úgy feszítették meg, hogy se fölötte, se alatta ne legyen lehetőségem a dobásra. Így ez a horgászhely egy időre bezárta titkait előttem. Most egy darabig nem fogom megtudni, vajon az apró ragadozók között található-e termetesebb balin is az örvénylő vízben. A Duna azonban hatalmas, nosza keressünk egy másik állást!




Következő alkalommal egy másik helyszínt szemeltem ki magamnak, de olyan szerencsétlen volt a vízállás, hogy a part melletti kövezés teteje éppen hogy kilátszott egy picit, így sem normális bevontatásra, sem a hal kivételére nem nyílt lehetőség. Kilométereken keresztül barangoltam a Duna parton, míg a Margit szigethez nem értem. A hídról észrevettem egy vékony homokos sávot, amin megvethettem a lábamat. Ráadásul a sziget alatt örvénylő, forgó víz is bizalomra adott okot. A sodrás és a lelassult rész találkozásánál muszáj ólálkodnia néhány balinnak...





Nagy hévvel kezdtem neki a víz vallatásának. Itt már tényleg akkora tömeg volt a vízparton, ami számomra rendkívül zavarónak bizonyult. Nem könnyű balinra horgászni egy zsibvásár közepén. Sokszor lekiabáltak nekem a hídról fiatalok, hogy volt e már kapás, illetve mellettem is sokan telepedtek le a parton. Volt aki térdig be is mászott a vízbe. A körülmények ellenére mégis sikerült kapásig jutnom, ami egy apró, harminc centis balinkölyök formájában öltött testet.





Készítettem pár gyors képet zsákmányomról, majd útjára engedtem szegényt. Csakúgy, mint az előző helyen, a barna - arany színű wobbler bizonyult fogósnak. Úgy látszik zavaros vízben könnyebben kiszúrják az őnök ezt a sötétebb falatot. Nagy fogásokban nem volt részem ugyan, de nem is betliztem. Ugyanakkor némileg megismertem, egy általam eddig érdekesnek tartott horgászhelyet. Biztosan nem térek ide vissza egy ideig, aminek az oka nem a sovány fogási eredmény, hanem a vásári hangulat, ami a Margitszigetre nyári estéken oly jellemző.




A harmadik úttörő próbálkozás Tassra vezettet engem és barátomat egy verőfényes hétköznapon. Gábor jól ismeri a zsilip alatti Duna ágat, de nekem még teljesen ismeretlen volt ez a terep. A vízpartra érve lenyűgöző látvány fogadott minket. A beton falak közé szorított örvénylő víz egy ősfákkal körülölelt vadregényes öbölben szélesedett ki, hogy végül a Dunában követeljen helyet magának. Lenyűgöző volt látni a változatos terepet, illetve a csónakból horgászó helyi öregeket, akik közül némelyik szép pontyot is merített ott tartózkodásunk alatt. Ez a szakasz már hasonlít azokra a folyami horgászhelyekre, ahol én igazán jól érzem magamat.




Keresztül kasul végigdobáltuk az egész öblöt egészen az élő Dunáig, de rávágásig sajnos nem jutottunk. Gábor emlékeztetett, hogy kár aggódni, hiszen majd a szürkület időszaka hozza meg a halat számunkra. Jó volt csatangolni a hatalmas fák alatt és egymás után próbálgatni az ígéretes állásokat. A Csepel sziget végén egy fából faragott emlékmű néz farkasszemet az öreg folyóval. Készítettem pár képet róla, majd a sötétség közeledtével célba vettük azokat az állásokat, amelyekhez a legtöbb reményt fűztünk.




Első körben egy sneci színű sekély járású wobblert kötöttem fel a zsinór végére és nagy meglepetésemre, rögtön koppintás jutalmazta a próbálkozást, pedig a nap még nem bukott a látóhatár alá. Nem is tudom mikor fogtam utoljára világosban süllőt... Mondjuk vendégem nem volt egy hatalmas példány, mégis jót mosolyogtam rajta, hiszen alig érte el a 22 centis hosszúságot, mégis odatörölt a méretéhez képest igencsak terebélyes műcsalinak. Hát van akinek semmi sem szent! - gondoltam magamban, miközben óvatosan visszaengedtem az áramló vízbe a falánk apróságot.




Ezután valóságos kapás parádé következett. Az elkövetkezendő pár órában vagy tucat koppintást kaptam az általam cincált műcsalikra. Így lehetőségem nyílt próbálgatni a különböző wobbler típusokat, színeket. Nem tapasztaltam, hogy a formáknak nagy jelentősége lett volna, de a színek váltogatása érdekes eredményt hozott. Nappali fényben még kizárólag a sneci színű fahalacskákra kaptam rávágást, míg naplemente körül már a kék színű műcsalikon hagyták csak ott fogaik nyomát a tüskés hátúak. Sötétedés után pedig a citrom és fehér színek működtek csupán. Azonban, miután felkelt a telihold, már hiába váltogattam a színeket, kapásig egyáltalán nem jutottam.




Sajnos, a kapásokból elég kevés halat sikerült megakasztanom, de ezt annak tudom be, hogy a kapó süllők mérete igencsak elmaradt a kívánatostól. A legnagyobb példány, amit nyakon csíptem, alulról verte a hivatalos méretkorlátozást. Gábor gumihalakkal próbálkozott. Neki jóval kevesebb kapása volt, viszont akasztott egy szebb, kilós forma süllőt, ami sajnos még kiemelés előtt búcsúzott körünkből. Pedig jó lett volna egy szebb fogast is felmutatni a történetben, de ez most így alakult... Mindenesetre, tanulsága volt bőven az esetnek. Biztos vagyok benne, hogy Tassra az ősz folyamán még visszatérünk...



Összességében nagyon jól éreztem magam a főváros körüli csatangolások nyomán. A legfőbb tanulság számomra, hogy nem szabad a végletekig sulykolni a már régebben bevált helyeket, hanem időről időre kísérletezgetni kell új lehetőségek után kutatva. Az így megfogott hal sokkal több élményt ad számunkra, hiszen nem a betanult rutinokat alkalmazva, hanem leleményességünk okán tudjuk elcsípni az öreg folyó ragadozóit.