Ha kudarcot vallasz, használj gumit!

Mivel ezen a hétvégén nem akadt horgásztársam, fürkészve keresgéltem az internetes térképen olyan horgászvizet, mely viszonylag könnyen megközelíthető tömegközlekedéssel. Szemem megakadt az almásfüzitői kavicsbánya tavon, amely közvetlenül a helyi vasútállomás mellett terül el. Nosza, már húztam is a bakancsot, ez lesz a megfelelő választás ezen a borongós szombaton. Fütyörészve szálltam le a vonatról, de a környéken nem láttam egyetlen tavat sem. Így betértem a Pléh Büfébe, ami a helyi szórakoztató alkalmatosság és az ott található martalócoktól kértem útbaigazítást: Hol is található az a bizonyos kavicsbánya tó? A válasz csak ennyi volt: Húúúúúú, hát jó messze. Ekkor kapcsoltam, hogy tulajdonképpen Almásfüzitő felső vasútállomáson kellett volna leszállnom, ami egy megállóval odébb van... :o(



Sebaj, útra keltem, hogy legyalogoljam azt a négy kilométeres utat, amit tévedésem okán vert rám a sors. Jó, azért ez nem egy maratoni táv, de azért elég kellemetlen tud lenni, így a kora reggeli csípős hidegben. Útközben elhaladtam a régi timföldgyár mellett, ami a szocialista időkben a megye büszkesége volt, de mára már igencsak megrágta az idő vasfoga az elhagyatott ipari létesítményt. Nem is tudom, fél óra, vagy talán egy egész telt el, mire megpillantottam úti célom közeledtét jelző „Füzítői kavicsbánya” táblát. Megkönnyebbültem vettem tudomásul, végre megkezdhetem a horgásztevékenységet, bár már alig állok a lábamon a sok gyaloglás nyomán. :oP



A napijegyes bódéhoz érve, nagyon kedves fogadtatásban akadt részem. A halőr srác rendkívül segítőkésznek bizonyult. Adott néhány hasznos tippet, amelyeket megfogadva elkezdtem dobálni a különböző villantókat, wobblereket, kisebb twistereket az ígéretesebbnél ígéretesebbnek tűnő helyek környékén. Mivel nem ismertem a tavat minden egyes beállóban dobtam nyolcat – tízet, hogy felmérjem a körülményeket. Teljesen megkerültem a tavat a nap folyamán, de kapásig nem jutottam el. Na álljunk csak meg egy szóra, gondoljuk végig újra a dolgokat...




Ugyebár, egy kavicsbánya tóról beszélünk, melyben iszonyatos mélységek lakoznak. A meder alja nem egyenletes, hanem hullámosan váltakoznak rajta a platók és az árkok. Mivel a nádasok környékén nem találtam ragadozókat, vajon hol is bújhatnak meg az éhes haramiák? No, persze a medertörések peremén. Keressünk csak egy olyan csalit, amellyel ezeket a részeket jól meg lehet vallatni. Választásom egy fehér Relax Shark gumihalra esett, ami egy nagy vörös ólom fejjel kiegészítve lehetett vagy tizenhárom centiméter hosszú. Hm, ezzel majd jól le fogom tudni tapogatni a változatos mederalakulatokat...



Az elhatározást tettek követték. Ügyesen billegtettem a fenéken a lágy plasztikot, a parthoz érve újra és újra megcsodáltam eleven mozgását. Talán egy tucatot dobtam, amikor egy elnehezedést tapasztaltam a zsinór végén. Bevágtam, de nem túl határozottan. Ez hiba volt, mert rögtön érzetem megmozdult valami odalent. Pár perc dulakodás után egy hatalmas csukatest körvonalai rajzolódtak ki előttem a kristálytiszta vízben. Huh, ez életem eddigi legnagyobb csukája lenne, ha... és ebben a pillanatban kipattant a horog, a szemre öt kilósra taksált ragadozó szájából. Megtörten rogytam össze a parton, hát ez nem lehet igaz... mennyit vártam erre a gyönyörű halra és már szinte karnyújtásnyira volt tőlem. :(



Arrébb álltam ötven métert, mert a tett színhelyén alaposan megzavartam a vizet. Megkeseredetten dobáltam tovább, és gondolataimban az elvesztett csukával ábrándoztam, mikor pengeként hasított karomba az újabb rávágás. Most résen voltam és határozottan suhintottam be az újabb vendégnek. Meg is kezdődött a viadal, amire oly régóta áhítoztam. Most már jóval idegesebb voltam, mert ha a második jó halamat is elveszítem, belefojtom magamat a tóba... :) Ám, nem így történt, bár párszor a szívbajt rám hozta, amikor berontott a nádasba, de végül mindig sikerült kivezetni onnan a megtébolyodott csukeszt.




Amikor megláttam ellenfelemet, már tudtam, hogy nem fogom tudni átfogni a tarkóját egy kézzel, így segítségért kiáltottam a tőlem nem messze tanyázó pontyhorgász kollégának. Rögtön segítségemre sietett, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok neki, de a merítő amit hozott, hát... elég picike volt. Talán félbehajtva, ha belefér majd zsákmányom... aggodalmaskodtam. A sporttárs megnyugtatott, hogy akkor majd félbe hajtjuk. :o) A sors kegyes volt hozzám, mert valahogy sikerült belegyömöszölni a szákba a négy kilót meghaladó leopárd mintás jószágot.




Szinte kiugrottam a bőrömből örömömben, ahogy szemrevételeztük és mérlegeltük a foglyul ejtett prédát, amivel beállítottam négy kilós új egyéni csuka rekordomat. Jó persze, még van hova lépni felfelé, de ez egy cseppet sem érdekelt most. Egy ilyen derék ragadozó nem mindennapi zsákmány a mi vidékünkön. Miután megszabadítottam a horogtól, készítettünk pár fényképet az őszi tájban, majd útjára engedtem a vizek ádáz tigrisét, hogy jövőre ismét találkozzunk ezen a kavicsos, sóderos vízparton.





Tehát bejöttek a számításaim, amit nem is bizonyíthatna más, mint hogy második dobásra ismét valami megrántotta a zsinór végét. Besuhintottam és a horog ült. Harmadszorra már jóval nagyobb rutinnal fárasztottam ki az újabb megakasztott csukát. Alkalmi horgásztársam ismét segítségemre siettet és alátolta a merítőt az előző halamnál jóval kisebb fajtársának. Csüggedésre semmi ok, mert bár méretre elmaradt elődjétől, a maga két kilójával mégis az idei második legnagyobb címet nyerte el az általam pergetett halak képzeletbeli ranglistáján. Sorsa is hasonlóan alakult: horogszabadítás, néhány gyors kép és mehetett vissza búvóhelyére.




Ilyen nincs, ez a nap amilyen gyengén kezdődött, olyan sikeresen ért véget. Búcsúzóul még egy kapásom volt, ám a jelentkező lecsípte gumihalam farkát, így a csodacsali odaveszett, a sikersorozat lezárult. Elégedetten ballagtam vissza a halőrbódéhoz, hogy sikerélményemet megosszam a szimpatikus halőr sráccal. Itt vége is lehetne a történetnek, de mégsem így alakult a dolog, hiszen míg a bódéban bóklászott egyik boljis botja kapást jelzett, aminek be is vágtam kihasználva az adódó alkalmat.




Nagy élvezettel fárasztottam ki a más halát... :o) hiszen idén már fater is elvett tőlem néhány szép fogást, amikor nem voltam résen. Többek között egy közel 12 kilós potykát is. :( No, de visszatérve a jelenbe, rövid harc után partra segítettem egy csodaszép 3,7 kilós pikkelyes pontyot. Hát igazán nem gondoltam volna, hogy idén még fogok potykát, különösen nem, hogy bojlival csalizva. Végül a nap utolsó áldozata is visszanyerte szabadságát, így történetem összes szereplője élve megúszta a nap végét. :o)




Életre szóló élményekkel távoztam erről a csodálatos tóról a mai napon. Tudtam, ide jövőre még vissza fogok térni jó párszor, hiszen ilyen szép csukákat nem is tudom hol tudnék fogni a megyében. Miközben a helyes vasútállomás felé vettem az irányt, még egyszer visszapillantottam élményeim színhelyére. A tó túlsó oldalán található hatalmas fehér silók integetve kívántak szerencsés utat a hazatéréshez... :o)