Hagyjuk az apraját! – Cormoran PM20 matchbot teszt

Nehéz lenne messzemenő következtetéseket levonni egyetlen horgászat után, ilyenkor mégis annyi új információ, tapasztalat zúdul az ember nyakába, hogy végül az asztalra tett papírok terjedelme lesz kevés ahhoz, hogy mindent egy írásba tudjon sűríteni.

Így viszont az író megpróbál a legfontosabb dolgokra szorítkozni és csak azt papírra, képernyőre vetni, ami valójában tényleg segítségére lehet azoknak, akik nehezen vagy bizonytalanul igazodnak el a piaci kínálat tengerében.

Már ha egy új termék bemutatásáról van szó. Jelen esetben pedig arról…

A nyár eleji forróság beköszöntével vettem kézbe a Cormoran cég PM20 névre keresztelt matchbotját. Hogy a termék elnevezése valójában mit is takar, számomra rejtély. Próbálkoztam persze frappánsan feloldani a „PM” rövidítést! Sikertelenül!

Senkit sem szeretnék untatni mért adatokkal, gyűrűszámmal, orsótartóval és parafanyéllel. Ha kézbe vesszük a botot, egyértelműen látszik rajta a nagyhalas irány. Külleméről csak annyit, hogy egy egyszerű. de nagyon elegáns ruhába öltöztették a cég tervezői.




Az egyetlen adat a hosszon kívül, ami azért sokat elárulhat a botról, az a dobótömeg. Jelen esetben 5-20 grammról van szó. Ez mindenképp univerzális jellegre vall. Azért valljuk be, ez egy eléggé tág tartomány ahhoz, hogy a bot valóságosan is meg tudjon felelni neki. Persze egész más a gyári méretezés és más az, amit a horgász a parton állapít meg. Ha úgy tetszik, nevezhetjük ezt elméleti és gyakorlati igazságnak.

Az időjárás viszontagságai miatt rövid horgászatot terveztem. Délelőtt kilenc óra magasságában már 30 fok feletti hőmérséklet volt várható. Terveim szerint ez az időpont jelezte a horgászat végét.

A vizet úgy választottam meg, hogy ne csak egy egyszerű nyílt vízi matchbotozásról legyen szó. Tartogasson valami kis pluszt, valami kihívást.

A tó, amelynek a partjára leültem, bővelkedik vízi növényzetben. Ennek jelentős részét nád teszi ki, ami főként szigetes csoportosulásokban van jelen, viszont akad egy-két nagyobb, összefüggő nádfal is, ami itt-ott a vízbe is szépen benyúlik.



Egy ilyennel szemben helyezkedtem el. Célom az volt, hogy minél közelebb horgásszak a túlsó parthoz, ahol a sekély víz ellenére a növényzet nyújtotta árnyékban véltem megtalálni a halak búvóhelyét. Választásomat két szempont határozta meg. Az egyik, hogy itt tartottam legnagyobb esélyét a sikeres horgászatnak, a másik pedig, hogy a tesztelt botot kicsit nehezebb körülmények között tehettem próbára. Ilyen körülmények között hamarabb felszínre kerülnek a pozitív tulajdonságok vagy épp az esetleges hibák.

Így szükségessé vált, hogy a bottal megfelelő úszóválasztás mellett pontos dobásokat produkáljak és az is, hogy kellő erővel rendelkezzen ahhoz, hogy a megakasztott halat rögtön el lehessen húzni az akadótól. Ennek sikerével pedig egyértelművé tegyem a fárasztás kimenetelét.

A horgászat koncepcióját az határozta meg, hogy a halak vélhetően a helyem előtt szeretnek tartózkodni, tehát nincs szükség csalogató etetésre. Főleg nem etetőanyag gombócok formájában, mivel a becsapódás keltette zaj többet árthat, mint amennyi hasznot hoz. Mindössze néhány doboz kukoricával és a horogra elegendő mennyiségű csontival készültem. Ez nagyban leegyszerűsítette a dolgomat.



A szemes ragasztását elvetettem. Nem szerettem volna, ha az etetés túlságosan koncentráltan kerül be, mivel úgy gondoltam, hogy ez a 22-25 méteres táv, ahova dobnom kellett, még viszonylag kis szórással etethető egy jól megválasztott csúzlival. Ezt a gondolatot csak erősítette a lökésszerűen érkező, néha viharos szél, ami nem kedvezett a pontos dobásoknak és a csali egy helyben tartásának. Márpedig mit ér a jól kialakított etetés, ha nem tudunk ráhorgászni. A kukorica lövésére a rövid szélcsendes időszakokat kellett kihasználni, hogy a szemek ne szóródjanak túlságosan szét.

…


Már az elején kiderült, hogy a kiválasztott 8 grammos waggler kevés ahhoz, hogy mindig a kívánt helyre juttassam a horgomat. Pedig a távolság abszolút nem kívánt volna nagyobb úszót. Nem úgy a bot! Karakteréből adódóan a 8 gramm súlytalannak, már-már érzékelhetetlennek tűnt. Kb. tíz dobás után másfélszer akkorára kellett cserélnem. Így viszont a zsinórt ki kellett akasztanom a dobon, másként gyorsan feldíszítettem volna a szemközti nádast.



Egyértelművé vált, hogy a gyári 5-20 grammos méretezés a gyakorlatban inkább 12-20 gramm. A kicsi úszók nem hozták olyan lendületbe a botot, hogy minden dobás ugyanoda essen be.
Minden a szokásos koreográfia szerint alakult. Gyorsan sikerült zsákmányolnom néhány kisebb keszeget, kárászt. Meg kell vallanom, ezeknél a halaknál jóformán semmit nem éreztem. Mintha üresen vontattam volna be a szereléket.

Biztos akadnak olyanok, akik ezek után már le is vonnák a végső következtetést és a „seprűnyél” jelzővel illetnék a botot. Erre inkább azt mondanám, hogy nem erre való! Semmiképp sem az apróhalas eszköztárat gazdagítja a bot.

Természetesen én is abban bíztam, hogy nem az apróságok lesznek a főszereplői a horgászatnak. Az erős szélhez és áramláshoz illő beállításokat megtalálva a csontit egyre inkább a kukorica váltotta a horgon. Az eredmény nem maradt el.



Egyre több ponty és nagyobb testű kárász vette el a csalimat. Túlzás lenne azt állítani, hogy méltó ellenfelei lettek volna a botnak, de a nádfal közelsége mégis élvezetessé és izgalmassá tette a megfogásukat. A sekély vízben agresszívan kapó és védekező halak agresszív fárasztást kívántak és bizony nem kis erővel kellett elhúzni az akadó környékéről őket. Ahogy viszont a nyílt vízre kerültek már csak egy-két tiszteletkört írhattak le. Ebben tökéletesen partner volt a 4.20-as pálca is.

Azonban egyértelműen látszott, hogy sokkal több tartalék van a botban, mint amennyit lehetőségem volt kihúzni belőle.

Na de beszéljen inkább néhány kép…