Januári harcsák

Amikor a fogcsikorgató hideg a legtöbb horgászt a meleg szobába kényszeríti, amikor a vastag hópaplan a tájat fehérbe – szürkébe öltözteti, az igazi megszállottak akkor sem tétlenkednek, hiszen amíg a Duna nem zajlik, mindig van hova kimenni horgászni. Persze, az ilyen kihívások kemény próba elé állítják a férfi ember tűrőképességét, de kellő felkészültséggel és némi akaraterővel minden nehézség könnyedén áthidalható. Jómagam kimondottan szeretek havas tájban horgászni. Ilyenkor úgy érzem, csak én vagyok egyedül, semmi sem moccan, minden nyugodt. Hunyorgó szememet elvakítja a havas vidékről visszaverődő fény, ahogy a folyó parti lehetőségeket vizslatom. Ilyenkor érzem igazán átfagyott végtagjaimban a meleg vér lüktetését, azt hogy élek. Igen, újra itt vagyok és ilyen embertelen körülmények között is átérzem a természet minden rezdülését...




Már a horgászhely megközelítése sem volt egy leányálom, hiszem a vasútállomástól majd félórát bandukoltam a térdig érő hóban, mire a kiszemelt kövezéshez értem. Bizony, minden lépéshez újabb erőtartalékokat kellett mozgósítanom, hogy előre haladjak a mély, szűz hóban. Ilyenkor mindig Schott és Amundsen harca villan át agyamon, ahogy egymással versengve próbálják meghódítani a déli sarkot. :o) Szerencsére, azért ekkora megpróbáltatás rám nem várt, de így is alaposan megizzadtam mire a kiszemelt sarkantyúhoz értem. Gábor barátom már itt várt reám. Pár szót váltottunk egymással, majd összeszereltük felszerelésünket és egymástól kőhajításnyira elhelyezkedve, vallatni kezdtük a hömpölygő folyamot.




Sok esélyt nem láttam a sikerre, de ugye a Dunán bármikor, bármi megtörténhet. Gumihalamat nagy elszántsággal emelgettem a meder alján, időnként műcsalit cserélve, keresgélve az aznapi nyerő színt. A nappali időszakban inkább a természetes, vagy fehér színű plasztikokat favorizálom, míg a sötétség közeledtével elő kerülnek a rikítóbb árnyalatú darabok is. Több óra dobálás után sem akadt egyetlen érdeklődőm sem, pedig már végigpróbáltam többször is a színsort. Minden mindegy alapon, egy 10 centis, UV zöld plasztik halacskát kötöttem fel a zsinór végére. Talán a második dobásnál sem tartottam még, mikor elemi erejű ütés szaladt végig pálcámon, hogy még a gerincem is beleremegett. Bevágtam, és botom karikában maradt.




A mindenit, elakadtam – futott át az agyamon a gondolat, de válaszként spiccem akkorát bólintott, hogy az efféle aggodalmakat gyorsan elhessegettem. Kiáltottam Jimmynek, hogy halam van, mire ő azonnal hozzám sietett. Ekkor eszméletlen látványnak voltunk részesei, a sodorvonalon halam feltört a felszínre és egy óriásit csapott hatalmas farkával. Harcsát akasztottam, realizálódott bennem a felismerés... így jóval szigorúbbra vettem a harcot, mintha csontos szájú süllő került volna a horogra. Valószínűleg kabátba akadt – suttogta barátom, de én tudtam, nem így van, hiszen tisztán éreztem a bődületes rávágást érzékeny süllőző botom nyelén. Rövid időn belül magamhoz kormányoztam zsákmányomat, de a kiemeléssel még bizony várni kellett, ugyanis halam többszörösen magára orsózta a zsineget. Gábor nem kis ügyességgel forgatta le róla a hurkokat a jéghideg vízben, hogy végre fejjel felénk helyezkedjen el a termetes jószág.




Ekkor a grippet a hal szájába akasztotta és egy ügyes mozdulattal kiemelte a partra. Hosszú percekig szótlanul csodáltuk, a nem mindennapi pergetett halat. A gumihal szabályosan az alsó szájszegletébe akadt. Gyors mérlegelés, 9 kiló 73 deka! Ezzel három rekordot is megdöntöttem hirtelen: legnagyobb dunai halam, legnagyobb pergetett halam és egyben legnagyobb harcsám tekergődzött kezeim között. Gyorsan készítettünk pár képet, majd útjára engedtük a meglepett óriást, hogy minél rövidebb időt töltsön el a hideg levegőn. Nagy szerencsém volt, de bizony neki is... igen ritka a Dunán a szabadon engedett harcsa. Mérhetetlen boldogság járta át szívemet. Ilyen gyönyörű halat fogni folyóvízből, ráadásul télen. Lám, megérte dacolni az elemekkel ezen a fagyos januári napon. Hogy neked mekkora mákod van... – mondta mosolyogva Gábor. Bizony, a harcsa fogásához mindig kell szerencse, de sosem elég csupán a szerencse! – válaszoltam. :o)



Most ugye feltehetnénk a kérdést, de hát hogyan? Miért? Nos, úgy gondolom, hogy az a megállapítás, hogy a harcsák télen nem táplálkoznak, nem igazán állja meg a helyét. Egy hirtelen jött áradás, vagy front könnyen kimozdíthatja a bajuszosokat a gödörből télvíz idején is. Bizonyítja ezt a tézist, hogy a fent említett napon még két szép harcsáról tudok, melyek a Duna különböző szakaszain estek el. Soma barátom pár héttel korábban akasztott harcsája is mutatja, hogy vizeink királya bizony a leghidegebb hónapokban is táplálék után néz, ha úgy szottyan kedve. És, hogy a történetnek ne legyen itt vége, pár héttel később, egy közeli álláson Gábor 60 centis kis harcsát akasztott süllőzés közben az enyémhez hasonló színű, bár nagyobb méretű gumihallal. Ezzel a történettel nem azt akarom állítani, hogy a téli harcsapergetés eredményesebb, mint a szakirodalomban ajánlott megoldások, de bizony ezekben a hónapokban is számolni kell a bajuszosokkal, főleg ha olyan horgászmódszert válaszunk, amely téli, fenék közeli életmódjukhoz egyeztethető... mint, például a folyóvízi gumihalas süllőzés.