Ily sétáim közben gyakran láttam egy-egy jó ösmerőst, a mint horgászó szerszámjával a folyó partján ülve s mit sem törődve azzal, a mi körülötte történik órákon át legtöbbször az est beálltáig leste a vízben úszó dugóját. Természetesen feltűnt az is, miként derült fel az arcza, ha a dugó közben-közben megbillent, hát még ha hirtelen víz alá is merült; és mégis hányszor maradt üresen a zsákmányra előkészített halászkosara.
Ezeket látva és figyelve, gondolkozóba estem afölött : mi lehet oly vonzó ezen türelempróbának látszó sportban ? mi az abban, a mi ezen különben olvasott, intelligens embert órák hosszat egy helyre szögezve tartja, mikor idejét okosabban és hasznosabban eltölthetné, kiváltképpen, mikor azt a hébe-korba zsákjába került kis halat néhány fillérért megveheti ? s ő ezek daczára sokszor nedves fűben, vízben és sárban gázolva, a napsugarakat visszaverő vízszintre való merev nézésben egészségét és szemevilágát koczkáztatja.
Ezen előttem ismeretlen vonzerő feletti elmélázás tett engem is halásszá. Én is ott ültem nedves fűben, sárban a folyó partján, lestem a dugó biczenését úgy, a mint azt jó ismerőseimtől láttam ; nálam sem került hal a halászzsákba, mert az első három hóban (midőn Sontagsjager módjára halászhattam csak) összesen 4, azaz négy kis hal akadt horgomra.
Ezen sikertelen kísérletezés közben, különösen mivel azt is láttam, hogy több nagy hal a vízben lévő csalit észrevette, sőt azt körüluszkálva jól szemügyre vette, anélkül, hogy érintette volna is, azon gondolatom támadt, miként lehetséges az, hogy az ember, a ki ma már 1000 kilométer távolból közvetlenül beszél egymással és a kinek hangját 100 év után is megszólaltathatják a dédunokák, ne legyen feltétlen ura a pusztán ösztönének élő oktalan állatnak, annak a halnak, mely néha még is horogra kerül.”
Talán nem véletlen, hogy az ember kerek számokban szeret beszélni és talán nem véletlen, hogy éppen száz évet említ Zsarnovitzky Árpád nagybiccsei járásbíró, ugyanis éppen ezen évünk tele a századik azóta, hogy ő papírra vetette a fenti sorokat. A sporthorgászat vagy halászás horoggal című művében. Könyvének bevezetője, amely itt sem játszik más szerepet engem első olvasásra meggyőzött, hogy a látatlanban megvásárolt hasonmáskiadás megérte a pénzét.
Elsőre egyáltalán nem is értettem, hogyan beszélhetett itt valaki száz évvel ezelőtt sporthorgászatról, amikor e szó elhangzásakor még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is csuklottak a nevetéstől oktondibb embertársaim. A tartalom ódon íze csak emeli a könyv hangulatát, de a sporthorgászat sem mellébeszélés, bár az eszközeink azóta sokszor nevükben is átalakultak. A halászbotból horgászbot lett, a patonyból előke, a pedzőből versenyúszó. Damil helyett akkoriban még valamilyen zsíros anyaggal átitatott zsinórt használtak, az előke pedig selyemféregbélből készült egy különleges eljárással. A selyemhernyót, amely készen állt a gubózásra megölték és 6-8 órán keresztül borecetben áztatták, majd felnyitották a testét és a selyemanyagot tartalmazó két tömlőt kivették, két végénél megnyújtották, majd megmosták, szárították és tisztították. A selyemszálú patony azonban már a szerző idejében is gyárilag készült. A zsinórt minden használat után szárítani kellett, mert különben tönkrement a következő használatig. Ma pedig egy horgászat utáni elpakolás is milyen fáradtságos és unalmas munkának tűnik.
Az akkori sporthorgászok – s érdekes lenne tudni, vajon hányan is lehettek itt Magyarországon – egyébként már akkoriban is különböző kereskedésekben juthattak hozzá a legtöbb eszközhöz. Például halásztűhöz, csalitartóhoz, halmerítőhöz, halászkosárhoz, stb. Használtak azonban a mai kor horgásza számára idegen hangzású eszközöket is, például a fentőt, ami az elakadt horog kiszabadítására szolgált.
Bár a hal elejtése már akkor is csupán szabályozott keretek között volt legálisnak nevezhető – tekintve a mai állapotokat feltételezhetően nem cirkáltak mindenfelé „halcsendőrök” – a lefektetett szabályokról a könyvből csak keveset tudhatunk meg. Az élőcsalik közül a legtöbbet ma is alkalmazzuk, kivételt képeznek a rágcsálók és a békák. Például az egerekről, patkányokról ezt olvashatjuk: „A csukák és galóczák annyira kedves eledele, hogy a nagy, tehát öreg, tapasztalt és óvatos példányokat velük akkor is kapásra bírják, ha már apró halakkal eredménytelenül kísérletezünk.” Nem régen tiltott tevékenység ez Magyarországon, s valószínű ma is eredményre vezetne bizonyos esetekben. S vezet is, de ez más kérdés.
Kölyökként engem a vidámparkba mindig az elvarázsolt kastély erkélye vonzott legjobban, ahol egy hirtelen fuvallat felfújta a sikítozó lányok szoknyáját. Addig álltam ott, amíg a szüleim tovább nem rángattak és még ma is hiszem, hogy elhúzni a mézesmadzagot sokszor nagyobb ajándék, mint bezabálni egy egész köcsög mézet.
A könyv második része különböző horgászmódszerekkel foglalkozik, nem is akárhogyan. Éppen a fentiek miatt ezzel a résszel itt nem sokat foglalkozom, bízva abban, hogy néhányan kézbe veszik majd ezt a nem mindennapi könyvet. Legyen talán annyi elég, hogy sok mai horgásznak a javára válhatnának ezek az ismeretek, persze a mai időkre lefordítva. A felszínen való, felszín alatti, s a fenékhorgászás hármasába vannak tömörítve különböző technikák és módszerek.
A harmadik, személy szerint nekem a legkedvesebb részem. Száz év, bár mesebeli szám, a magyarság történetében korántsem mesés tekintve, hogy a mesék szinte kivétel nélkül jól végződnek, leszámítva persze azokat, amiket Csáth Géza írt.
Magyarország megcsonkítása a nemzeti öntudatban is egy hasadt állapotot idézett elő, s erre bizonyíték napjainkig tartó történelmünk. S bár összességében szemlélve kissé banális, de horgászati szempontból is olyan vidékek kerültek távol tőlünk, amelyek pótolhatatlanok. Jónéhány éve, hogy olvastam Varnus Xavér egy megjegyzését; - Sokan képtelenek felfogni, hogy Európában élünk. Hiszen Xavér egy apró közösségi oldalon tett felhívására találkozott rajongóival, repülővel kiruccantak egy laza napra – talán - Párizsba sétálgatni, beszélgetni, kávézgatni. Majd a séta után irány haza, s estére mindenki a saját ágyikójában csucsukálhatott. Nekem európainak lenni ma Magyarországon sajnos nem a gondtalan kiruccanásokat jelenti. Ezért is horgászom hát, mert vízre a postás is csak horgászni jön. Nyugdíjat nekem már bizonyosan nem fog hozni, így megelégszem vele, ha ő is csak ott ül kint a parton túlnan, vélem átellenben éppen.
A középkor világhírű halállománya a mocsarak lecsapolásával és a folyók szabályozásával csappant meg legelőször. Zsarnovitzky még a történelmi Magyarország halállományára horgászott s mit törődött ő azzal, hogy ráadásul európai. Könyvében rögtön a pisztrángokkal indítja a halak és horgászatuk ismertetését, majd pataki saibling, pénzes pér. Ma, ha egy átlagos Magyarországon élő édesapa, ha hazajön a horgászatból, bizony nem sokszor kiáltja el magát büszkén ez örömtől: - Nézzétek milyen gyönyörű pisztrángot fogtam! Vagy - Ezt a vizát nézd anyukám! Bár valószínűnek tartom, nincs olyan nő, aki erre ne mozdulna be. S milyen szép lenne, ha viza lenne az a viza. Mindenesetre a legutóbbi visszatelepítési próbálkozások engem bizakodóvá tesznek. Már csak az a vaskapu van útban egy ici-picit.
Visszakanyarodva tehát, rögtön a következő hal ismét egy ma már szinte csak elbeszélésekből ismert legenda, a „galócza”. Aki „…a csukákkal állandó hadilábakon áll a jó helyekért.” – bár így volna ma is! Majd a „lazacz” következik a sorban, aki az Északi és Keleti tengerből ívni érkezik hazánkba és csak májustól novemberig horgászható. S ez után következik, a hál’istennek ma is horgászható halfajaink ismertetése. Egy-két ma már extrának számító külön fejezettel, mint a fürge cselle, fenékjáró küllő, botos kölönte.
Különös belegondolni, hogy száz évvel ezelőtt ilyentájt, Zsarnovitzky Árpád épp a könyv kiadásával kapcsolatos teendőket intézhette. S mi változott azóta a világban? S mi változott a horgászatban? Azt kell mondjam bár a technika fejlődik és a csökkenő halállomány ellenére folytonos újdonságok segítenek bennünket a gazdag terítékhez, míg el nem jutunk az örök horgászvizekre. Egy dolog bizonyosan nem változott. Ez pedig az, hogy a horgászathoz érteni kell. S lehet, hiába ülne össze ma akár Philip K. Dick, Aldous Huxley a MOHOSZ kerekasztalánál kitalálni mi lesz itt egy évszázad múlva, egyetlenegy dologban bizonyosak lehetünk. A halak előbb voltak itt, mint mi emberek és valószínűleg tovább is lesz otthonuk a föld, mint nekünk. Addig horgásszunk hát rájuk, ha már a csúcsragadozó szerencsés helyzetben lehetünk.
Úgy gondolom, vérbeli horgásznak igazán szép ajándék lehet ez a könyv a fa alatt. S megülvén az idei karácsonyt, az ünnepi halászlé mellet majd ne felejtsük el azt a bölcs mondást sem, hogy átkozott a hal a harmadik vízben. Az első, amiből kifogtuk. A második, amiben megfőtt. A harmadik, amelyet isznak rá. S ürítse poharát mindenki kedve szerint.
Nem több ez ma, mint volt száz éve. Egy könyv. Egy könyv a horgászatról, s ha már eddig eljutottál kedves olvasó lehet neked sem ellenségeid a betűk, s amennyiben még horgászol is, ez a könyv éppúgy szól neked is, mint nekem. Mert most is horgászunk, de ha tudjuk, hogyan horgásztunk, lehet másképpen fogunk. Talán egy kicsit jobban, vagy talán egy kicsit bölcsebben…
