Lutra lutra

„ - Szép az élet – mondaná Lutra, ha ember lenne. de Lutra nem beszél és csak érzi, hogy szép az élet. Egyszerű, mint a villanykapcsoló működése. Egy kattintás a falon, s fénybe borul a szoba, egy kattintás, és a világosságra sötétség szakad. Egy mozdulat lent a vízben, és az izmok rugóként lökik az élelem felé; egy hang, és Lutra eltűnik a víz alatt; egy áruló szellő, és fejest ugrik a vízbe, anélkül, hogy gondolkodnék rajta, anélkül, hogy számot tudna adni csodálatos szervezete bonyolult működéséről. De ne vessünk ezért követ a vidrára, hiszen millió és millió ember kattint egyet a falon, de távolról sem tudja, hogy a fény mögött milyen anyagok és gépek bonyolult működése termeli, raktározza, vezeti, erősíti, vagy csökkenti az energiát, amiből munka, vagy fény lesz. Egy kattintás a falon… villámlik a fény, vagy elindul a gép, s az ember is csak azt nézi: ég-e a villany, és elindul-e a gép. Mintha másképpen nem is lehetne.”

Fekete István - Lutra

Meg van az talán öt éve, hogy meghallottam azt a folyamatos sipogóan síró vékony hangot. Hideg volt, mint ahogyan az lenni szokott január elsején. Hiába hajlott az idő már a délutánba, a jéggé fagyott sárban csendesen pihent a táj, ahogyan az egész világ még a szilveszteri mulatozás után. Csak az a furcsa hang . Mi lehet? Nincs arra senki és semmi. Talán megsérült valamilyen madár. Igaz, hogy egy tapodtat se volt kedvem megtenni, de annyira kétségbeejtő volt a sírás, hogy csak nekivágtam. Messzire nem is kellett mennem, ugyanis szemközt a csatorna partján álló elhagyatott ház udvarából jött a hang. Méghozzá valahonnan a kerítés tövéről. Mivel nem láttam semmit, belekapaszkodtam a kerítésbe és bekandikáltam a tetején. Abban a szent minutumban tátva maradt a szám, ugyanis egy apró vidrakölyök volt a hang gazdája, és amint meglátott nemhogy eliszkolt volna félelmében, hanem egyenesen felém vette az irányt és még keservesebben rákezdett a nyavalygásra. Ilyen nincs – egyre ezen gondolkodtam, biztos csak a szilveszteri mulatozás zavarta meg a fejemet. Azonban akárhogyan is vártam, hogy tűnjön el a látomás kiderült, hogy ez bizony nem más, mint aminek látszik egy gyönyörű, minden tagjában reszkető apró, sivalkodó kisvidra.



Körbenéztem persze nem látom-e az anyját valamerre, de nyilván nem véletlenül hallatta a hangját egész délután egy olyan élőlény, aki ha csak teheti, próbál észrevétlen maradni. Másik vidrának nem láttam nyomát. Fészekről sem tudtam a közelben. Sőt nemhogy fészekről, de vidráról sem volt semmi tudomásom mindaddig. Az apróság közben egyre közelebb jött és szűnni nem akaró sírása csak akkor szelídült nyöszörgéssé, amikor a kerítés rácsai között kidugta az orrát és szagmintát vett a cipőmről. Hiába Szilveszterkor mindenkinek kijár a bódulat.



Egy elhagyott kisvidra téli hidegben magányosan nem éri meg a reggelt. Mivel a sírása hosszú órák óta hallatszott csak baj lehet a fészke táján, s mivel épp csak akkora, mint egy süldőmacska, ráadásul esetlen a mozgása csak egészen fiatal példány lehet. Berohantam hát a feleségemért, hogy segítsen legalább elhinni mit találtam, mert kezdett egyértelművé válni a helyzet. Átugrottam a kerítésen, vigyázva nehogy megijedjen, vagy rálépjek, de olyan nagy igyekezettel sietett hozzám, hogy Konrad Lorenz sem érezhette magát másképpen annak idején. Kiemeltük az udvarról és levittük a vízhez, hátha hazatalál, de csak utánunk szimatolt, s ha távolabb mentünk rögtön rákezdte a sírást. Annyira ki volt már merülve mire megtaláltuk, hogy látszott rajta már nem sokáig bírja. Egyre lejjebb és lejjebb bicsaklott a feje, így hamar feladtuk a keresgélést és bevittük a szerszámoskamrába. Remek kis fekvőhelyet készítettünk neki egy kartondobozban. Kapott a csalihalnak félretett kárászokból, de még anyatejen élt, mert rá se bagózott a halra. Utánanéztünk a lehetőségeknek, ki tudna segíteni, ami az év első napjának estéjét tekintve, abszolút nem tűnt egy könnyű feladatnak, de végül egy ügyeleti számon keresztül ígéretet kaptunk, hogy másnap érkezik a szakszerű segítség. Így is történt és a Körös-Maros Nemzeti Park odaadó segítségével a kis lutra a Szegedi Vadaspark lakója lett.



Azóta is hihetetlen élmény az-az igyekezet, amivel a közelünkbe akart férkőzni. Annyira barátságosan viselkedett, hogy bármelyik kölyökkutya megirigyelhette volna. Természet, vagy inkább állatszerető embernek ez olyan, mintha hájjal kenegetnék. Bár mondják a hozzáértők, aki egyszer vidra közelébe kerül, többé nem szabadulhat a varázsa alól. Megbabonázza az embert.
Tapasztalatlanságunk híján kevésen múlt az élete, mert az utolsó pillanatban került szakértően gondoskodó kezek közé. Annyi tanácsot kaptunk, hogy vize legyen, ha az ételt nem is akarja elfogadni s ezzel nem is volt semmi hiba, de az igazi ellensége ezen rövid idő alatt a kihűlés volt. A házba nem akartuk bevinni, hiszen a szerszámosban is a polcon tárolt befőttesüvegek közül kellett kihalászni, mindamellett egészen határozott pézsmaszaggal rendelkezett, ami ugyan ilyen fiatal jószágnál még elnyom a bája, de mégsem a vacsoraasztal mellé való. Azóta megtanultam és ajánlom is mindenki figyelmébe, hogy ha valaha oly csöppséggel hozza össze a sors, akinek még a vacok melegére lenne szüksége, sima alom, forgács, rongy nem elegendő, hiszen az állatok ilyenkor egymást melegítik, s ha más nem egy kétliteres forró vizes palack megteszi átmeneti műanyának.



Annak idején, biológia órán én még úgy tanultam, hogy a vidra szinte teljesen eltűnt Magyarország területéről. Ma pedig már Magyarországot „vidra nagyhatalomként” tartják számon. Később jó tíz évre rá, az út mellett elgázolva láttam az első vidrát – sajnos már laposan, mint egy sajtos-tejfölös lángost. Ez az apró kölyök volt az első, akit élve láthattam és azóta tulajdonképpen nincs is olyan év, hogy ne találkoznék vidrákkal. Ennek bizony már öt éve, és azóta, főleg az őszi időszakban már sokszor mindennaposak a találkozásaink. Sok horgász az istent is lekiabálja az égből, ha meglátja a vidrát. Régi jó öreg szomszédom azonban amikor idén tavasszal elmeséltem neki, hogy a vidra gyakrabban látogatja a horgászhelyét, mint ő, csupán annyit mondott: - Én annak csak örülök. Mert ahol a vidra jár, ott a hal. S ez hálaistennek ebbe a szezonban be is bizonyosodott.

Mások, akik rémhírét ismerik csupán a vidrának, fejüket csóválják és átkozódnak, ha reggeli portyájára indulva elvonul előttük. Ilyenkor általában vízből kidugott fejjel a nád szélén úszik. Amennyiben észleli az ember jelenlétét azonnal víz alá merül, de az erőteljes hullám ami a fölötte kíséri sokszor elárulja merre jár. Aztán a következő horgászhelynél már kint is a feje és úszik tovább, mintha mi sem történt volna.

Pontosan így járt egy kolléga is az idén tavasszal. Felállt az öreg és bánatosan leste a vizet, hogy neki biza befellegzett mára, mert elment a cájgja fölött a vidra. Innen menni kell fiatalúr! – morogta maga elé. Cigire gyújtott és látszott szemében a teljes lemondás. Odamentem hát hozzá néhány szó erejéig. De még félig se szívta a cigarettát az öreg, mire úszik vissza peckesen a vidra persze újra a bevetett szerelék fölött. Le se bukott a víz alá, már olyan bátor volt. Rám nézett az öreg és szippantott egy mélyet, mintha ezzel megmondta volna, amit megmondott. S lássanak csodát még ki se fújta a füstöt olyan kapása volt, hogy ki is esett a bagó a szájából nagy igyekezetében. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Bár neki fájhatott, mert a part mellől elment a szép amúr amit (szabályosan) akasztott, de én akkor is arra gondoltam igaza volt hát a szomszédnak. Ahol a vidra jár, bizony ott a hal. S lám még táplálkozni is van kedve, hiába úszik felette az ősi ellenség. Nem is véletlenül, hiszen kiló, másfél kiló halnál többet nem tüntet el egy nap. S mivel elsősorban a gyenge, beteg példányokat fogyasztja, ezzel hozzájárul a természetes szelekcióhoz és a vizek egészséges szaporulatának a feljavításához.

Mi félnivalója van egy négy-ötkilós halnak a vidrától? Ebből az esetből úgy tűnik semmi. Amennyiben egy kicsit is tartanának tőle a nagyobbacska halak, nyilvánvalóan legalább szétugrottak volna az etetésről. Ahol ez történt ott a víz maximum másfél méter mély, tehát alig volt távolság az állatok között s mégis mintha ott se lett volna az a vidra.

Mi horgászok sokszor haragosnak tűnhetünk mások szemében. Haragszunk a halászokra, a kormoránokra, a vidrára, a többi horgászra és még sorolhatnám egyetlenegy dolog miatt, csak mert halat akarunk, ahogyan a többiek is. Azonban ha sikerülne más szemszögből megközelíteni a helyzetet lehet kiderülne nem is kell nekünk olyan nagyon haragudni. Legalábbis nem mindenre és mindenkire. Haragunk tárgyaként pedig az egyik leginkább célt tévesztett élőlény a vidra. Ne vessünk hát követ rá, ahogyan Fekete István is írja Lutra című könyvében. A sors fintora, hogy éppen ez a mű a tévhitek egyik fő forrása.
Aki tiszta vizet akar önteni a pohárba, járjon a dolgok végére. Üsse fel Gera Pál egyik könyvét, látogasson el vidraparkjaink egyikébe, vagy tekintse meg ezt a videót: http://film.indavideo.hu/video/f_vidrasors Majd egy órás remek és élvezetes természetfilm, ami olyan szemszögből mutatja be a vidrát, ami reményeim szerint végre hozzájárulhat egy reálisabb és egészségesebb szemlélet kialakításához. Különösen azért mert, nem csak „elvakult” természetvédők, hanem például a halászok szemszögéből is boncolgatja a „vidrakérdést”. Remek időtöltés. Jó szórakozás.

Szóval, ez csak egy kattintás a falon… villámlik a fény, vagy elindul a gép, s az ember is csak azt nézi: ég-e a villany, és elindul-e a gép. Elindult? Talán. Remélem. Előbb-utóbb az embernek is csak egy út marad… - egy kattintás.