Felhasználónév: Jelszó:


Regisztráció Elfelejtett jelszó Kedvencek
Keresés
Vissza az áruházba

Matek, vírus, óriássüllő

Matek, vírus, óriássüllő

Az igazi lehetőségek kétszer is szembejönnek - tartja egy ősi japán legenda. Laci ezt ki is matekozta és az egyenlet egy gigantikus süllőt adott eredményül! Erről és az oda vezető útról szól ez a történet (bónusz videóval!).

Vágjunk is bele, mint balfasz a pontyepébe!

Az egész egy sejtéssel indult. Mármint matematikai értelemben vett sejtéssel.

Június táján lehettünk, amikor egy doboz csontiba nyúlva olyan érzés fogott el, mint a kis Gausst, amikor nem ette meg az ebédre csomagolt szendvicset és a legyek beköpték a kedvenc fejes vonalzóját. "A kifogott halaim mennyisége és mérete egyenes arányban van a kimutatott koronavírusos megbetegedések számával!" - döbbentem rá a Nagy Összefüggésre a tisztánlátás ritka pillanatában. 

Nem akarom lelőni a poént, de mivel igazam volt, a bizonyításra még majdnem 3 hónapot kellett várnom.

***

Szeptember elsején szokás szerint P.-vel futottunk ki a Dunára az Ászkavári Anakonda János horgászladik fedélzetén, a cél deklaráltan az óriássüllő volt. Bizonyos szempontból persze mindig ez a helyzet, de ezúttal ennél is konkrétabban gondoltuk: megáradt a Duna és a környéken ilyenkor szinte csak a leginkább nagysüllős Aranypálya szokott működni. 

Lemacskázás után P. azonnal elkezdte dobálni a sodorvonalat, én viszont kicsit elméláztam az orrban, hogy mivel is kezdjek, mivel ezen a helyen gyakran előfordult, hogy szinte azonnal kapásom volt. Aztán rájöttem, hogy micsoda gébagyú vagyok, hiszen itt a vadonatúj, pecaszűz Rapala Original 13-as, amit Baján vettem, naná, hogy azt kell feltenni.

Pár héttel azelőtt ugyanis 3 napos csorgós-pecázós kenutúrára mentünk Baja és Mohács közé. Az első éjszaka Baján sátoroztunk, az Öreg-Duna torkolatánál és ha már ott voltunk, nem bírtuk ki, hogy vacsora után ne dobjunk legalább szimbolikusan párat. T. egyből a kedvenc Original 13-asát tette fel, én meg rájöttem, hogy hiába tartom én is az egyik legjobb folyóvízi wobblernek az ácsceruza méretű Rapalát, évek óta nincs már belőle példányom. A villámpeca úgy kezdődött hogy dobtam egyet és a kis Bagley azonnal beakadt a kőbe, majd T. is dobott egyet, tekert kettőt az orsón, mire valami szó szerint majdnem kirántotta a botot a kezéből, azt meg csak később vette észre, hogy a fognyomok alapján tíz pluszosra becsült süllő szó szerint majdnem kettéharapta a jelentős wobblert, akkora lyukakat hagyott rajta. Technikás csuklómozdulattal kiszabadítottam a pótolhatatlan Bagleyt, majd újra dobtunk. Én megint leakadtam, T.-nek viszont nem lett süllőkapása. Helyette egy akkora harcsa vágott oda neki, hogy a felfröccsenése volt egy fél négyzetméter. Hála istennek mellé. Az életemet kockáztatva bemásztam a kövezésen az erősen áramló vízbe és kiszabadítottam a wobblert, aztán lassan kiaraszoltam. Jöhetett a harmadik dobás. Nekem kő, T-nek megint süllő, de ezúttal kisebb, csemegeméret, láttuk is, mert félig kiugrott a vízből, de ez is mellévágott, aminél erősebb istenbizonyítékkal Aquinói Szent Tamás sem szolgált. 

Másnap indulás előtt feltankoltunk egy bajai horgászboltban. Az első dolog, amit vettem, természetesen egy Original 13-as volt. Amit viszont ki sem vettem a dobozából az egész túrán, hiszen T-nek úgyis végig az volt fenn.

***

Na de majd most, gondoltam.

Felraktam, bedobtam, elkezdtem irtó lassan tekerni a sodrás és a visszaforgó határán, de nem jött felém 2 méternél többet, amikor - DURR-BUMM-CSATT-PUFF - olyan ütéssorozat remegtetett meg, mint amikor egy régi házibuliban politoxikomán barátom, a felajzott Dr. I. megtalálta a gyerekkori xilofonomat és egy húsklopfolóval és egy kalapáccsal kezdett el játszani rajta. A szép emlékekre való tekintettel bevágtam és rövid hadakozás után megszákoltam a szűk másfél kilós csemegesüllőt. 

A fotózással és a könyveléssel olyan tíz percet szórakozhattam el. P. közben rendületlenül dobálta a partközeli sávot, ezért újrakezdésként 45 fokban befelé dobtam egyet és hagytam olyan húsz métert sodródni a wobbert, utána kezdtem a második behúzást, még az előzőnél is lassabb ópiumfüggőlajhár-tempóban. 

Pont arra gondoltam, hogy fingom sincs, hol jár a wobbler, amikor valaki olyan brutálisan xilofonozta meg az Originalt, hogy inkább rémült reflexből vágtam be, mint tudatosan. A hal egyből letört a fenékre és az 5-6 méteres mélységben beleállt a sodrásba, ahol, ha jól értettem, megpróbálta eljátszani a sitteszsákot, de nem volt elég jó színész, ezért amikor már éppen beszoptam volna, idegesen megrázta a fejét. 

Baromi erős hal volt, ráadásul pompásan ki tudta használni a sodrást és a vízmélységet, így fergeteges fárasztás kerekedett a dologból. A süllő - mert a védekezése alapján nem is volt kérdés, hogy ötös feletti süllő lesz az - néha megindult, néha meg elengedte magát és pihenés közben a holt súlyával próbált megijeszteni. Volt, hogy simán csak megmakacsolta magát és 5-8 másodpercre egyszerűen lefeküdt a fenékre. Ilyenkor nem vitt el zsinórt ugyan, de megmozdítani sem lehetett. Annyira lent jött, hogy a csónakhoz érve a zsinóróm teljesen függőlegesen állt, a botom meg olyan alakot vett fel, mint egy háton fekve napozó szilikonmellű nő csöcse. A leendő filédonor harcsa módjára bebújt a ladik alá, úgy kellett felhúznom centiről centire. Nem siettem vele, hogy még a mélyben kidiszkózza magát és ne a felszínen csobogjon. Néha teljesen megálltam és hagytam, hogy bemutasson még egy figurát és csak utána emeltem rá finoman. 

De akármennyire óvatoskodtam, egyszer csak megjelent a felszínen egy hullafáradt, ám annál hatalmasabb süllő. Tippem nem igazán volt, hogy mekkora, mert közel ekkorát sem fogtam még soha, de gájdoltam már 8-as és 10-es süllőt a haverjaimnak, úgyhogy azt láttam, hogy nagyjából ez a kategória. Amilyen szépen elnyújtott volt az előkészítés, olyan gyorsan eldurrantottam a poént ezek után. 

Ahogy feljött a hal, kitoltam a merítőt, amint másodjára felfeküdt, lazán alátoltam oldalról, picit megemeltem, mire a wobbler horgai azonnal beeakadtak a hálóba, és mire végigfutott az agyamon, hogy "mi lenne, ha elengedném a szákot és azzal együtt húznám magamhoz, hogy kézzel szedjem ki", már le is verte magát. 

Klassz buli volt, és én úgy is éreztem magam, mint aki egy egész éjszakás táncőrület után hirtelen rájön, hogy világos van és rohadt hangosan csicseregnek a madarak. A véremben annyi volt az adrenalin, hogy hosszú percekig igazából dühös vagy szomorú sem voltam, csak azt éreztem, hogy micsoda istentelen klassz fárasztás volt ez. Utána azért rájöttem, hogy olyan minőségi, ötcsillagos, VSOP balfaszkodást mutattam be éppen, ami sok becsületes embernek egy élet munkájával sem jön össze. 

Az Eddigi Emberek és a Legmodernebb Ember között az a fő különbség, hogy minket, utóbbiakat ver az isten azzal, hogy mindenki egy tévés kamera minőségével vetekedő videóképes telefont tart a zsebében. Mert az egy dolog, hogy elmesélem, mekkora balfék voltam, de mennyire más ezt videón látni: 

***

Hiába fogadtam férfiasan a sorscsapást, még engem is meglepett, hogy amikor nyolc nappal később K. társaságában ismét kifutottunk a Dunára, nem arra gondoltam, hogy szerencsés esetben 40 év múlva talán megint lehet egy ilyen fárasztásom, hanem arra, hogy ha valamikor, akkor ilyen undorítóan felkavart, áradó víznél talán megint bejön a gigasüllő az Aranypályán. Bár a legutóbb sem volt alacsony a Duna, most egy jó méterrel még annál is magasabb volt a víz, nulla átlátszóság mellett. 

K. főleg Kulcson nyomja és ritkán horgászik a mi környékünkön, ezért direkt nem rögtön a Pályán kezdtünk, hanem feljebb motorozva megnéztünk előbb pár másik helyet. De sem a zátonyosban, sem az öbölszájban nem mutatkozott semmiféle életjel egy apró süllő pár durranását kivéve . Ezerrel húzott el a sáros víz mellettünk, nem állt fel a kishal és a helyzet igazából totál reménytelen lett volna, ha nem tudom, hogy a fő célpontunk pont ilyen körülmények között bizonyított már egy csomószor a múltban.

A Pályához közeledve sűrűsödtek a jó előjelek. 

  • A hódok másfelé jártak és a közeledtünkre nem kezdték el csépelni a vízfelszínt a bőrfarkukkal. 
  • Még pár sneci is megjelent a felszínen. 
  • A lehetetlenül kis horgony ellenére sikerült úgy beállnunk, hogy az áradó víz nem sodort rá a pályára, ahogy annyiszor. 

Úgyhogy igazából biztos voltam benne, hogy ha nem akasztom meg a belógó bokrot, első bedobásra kapásom lesz. De nem lett. 

Másodikra sem. 

Hatodikra sem. (K. eddig is alig dobott, most meg direkte ragaszkodott hozzá, hogy ő csak nézelődjön, én meg horgásszak nyugodtan, majd később esetleg rápróbál.) Aztán a nyolcadik-tizedik behúzáskor egyszer csak kicsit megkönnyebbült a szerelék, ami önmagában nem lett volna furcsa, hiszen a lefelé és a visszafelé folyó víz határán mozgattam a csalit, ami így néha átkalandozott a langóba. De a belazulás közben olyasmit éreztem, mintha egy fogatlan öregasszony csócsálgatná a wobblerem. A sodrás erejét nézve egy baromi izmos, vagy búvártalpakat viselő fogatlan öregasszony.

Éreztél már ilyet? Én párszor és majdnem mindig süllő lett a vége, úgyhogy tudja a rák-alapon bevágtam egy nagyot. 

A hal azonnal felcsapott a felszínen.

"Csemegeméret" - mormoltam volna, vagyis konkrétan mormoltam is, de nem hallatszott K. miatt, aki legendás hidegvérét sutba dobva tök hangosat rikkantott. “Minek kiabál egy kilós miatt?” - kérdeztem magamtól, amikor az eddigi kissüllő hirtelen a jó ismert csöcsívbe hajította a botomat és búvárharangként süllyedt le az ötös-hatos mélységbe pár másodperc alatt. "Fú tényleg rohadt nagy" - mondtam elismerően K.-nak, aki jobban érezte a zsákmányt, pedig én fogtam a botot. 

Ez se bizonyult kevésbé fergeteges fárasztásnak, mint az egy héttel korábbi, sőt. A nagyobb víz sokkal gyorsabban folyt, mint legutóbb, amit a süllő vidáman kihasznált. Végig a fenék közelében maradt és a rövid kirohanásokat és lomha fejrázásokat lelkesen váltogatta az önsodortatással. 

Amikor először felbukkant a felszínen, és megláttuk, hogy mekkora, K. rám nézett és egy életbiztosítás-reklám komolyságával megkérdezte tőlem: 

"Videózzak, vagy ki akarod fogni?"

Tizedmásodpercnyi gondolkodás után a második lehetőséget választottam, így K. a telefonja helyett a szákot ragadta meg. A második felhúzásra meg is mutatta, hogy kellett volna elsőre szákolnom: egyetlen, megszakítás nélküli mozdulattal alátolta, majd egyre gyorsuló, agresszív lendülettel szinte kitépte a vízből. Jól tette, mert a wobbler már a hálóban kiesett a hal szájából. 

Sose tudtam elképzelni, milyen érzés lesz igazán nagy halat fogni, meg hogy mire fogok gondolni, amikor meglátom a Rekordert. Hát én elég kiábrándító módon csak arra tudtam gondolni, hogy "fú milyen kurva nagy". Meg hogy "azta de vaskos." De ezek a cizellált gondolatok se keringtek a fejemben túl sokáig. A modern ember nem a tévé, az internet, vagy a könnyen elérhető drogok, hanem a telefonok kiváló minőségű beépített kamerái miatt ven kevésbé jelen a saját életében, mint az elődei. 

Én is mit csináltam, miután kifogtam életem halát? Simogattam-csókolgattam-pettingeltem? Elmélyülten vizsgálgattam a sosem látott méretű, remek ragadozó lenyűgöző testfelépítését? Egyetlen pillantással megpróbáltam egy életre az eszembe vésni a nagy hal minden porcikáját? A természet csodáját szemlélve szellemem elszakadt a testemtől és kis híján egyesültem a Nagy Egésszel egy panteista orgia keretében? 

Túrót, gyorsan elkezdtem pózolni a kötelező fotókhoz, amik nélkül ez az egész meg sem történt, K. meg kattogtatott, mint egy modern felfogású, tükör-módszer szerint tanító kutyaiskolába járó kölyökkutya-tulajdonos. Először vakuval:

 

Aztán vaku nélkül.

És bár a halat még én, a betartás legelkötelezettebb hazai híve, aki tűzön-vízen át tartja magát ahhoz, hogy szar a fotó, ha nem lett nyálkás a lencse, szóval még én sem voltam képes rendesen betartani a súlya miatt, még olyan kép is készült róla, amin konzervatív becslés szerint is minimum tizennéggyes:

Pedig én pont annyira boldog voltam a valós 7,10-zel, hiszen így még maradtak céljaim az életem pergető részére.

De ez az egész fotós szakasz nem tartott tovább másfél percnél, máris döntenem kellett, hogy mi legyen vele. 

Sose volt kérdés, hogy ha fogok egy igazán jó süllőt, úgy lefilézem majd, mint a pinty. 50 évenként ez a legszigorúbb sztenderdek szerint is belefér. Aztán ahogy a kezemben tartottam a halat, és néztem a labradorszerűen zömök termetét, az villant be, hogy 

"Ez annyi idős lehet, mint egy öreg kutya"

Egyből elment a kedvem attól, hogy elővegyem az ölőbotot, úgyhogy gyorsan visszaengedtem. Vagyis nem gyorsan, mert annyira kifulladt, hogy percekig kellett tartanom a faroknyelénél fogva, mire visszatért bele az erő, bár utána strammul elsöpört a mélybe. 

 

Szily László

AJÁNLOTT CIKKEK
Horgászat és mentális egészség?

Horgászat és mentális egészség?

2024. március 14. - Horgász-Zóna
Az a bizonyos crankbait

Az a bizonyos crankbait

2024. február 06. - Balogh Gábor
Horgász-Zóna év végi nyitvatartás

Horgász-Zóna év végi nyitvatartás

2023. december 23. - Horgász-Zóna
SUPER NATURAL csalogatóanyagokkal decemberben...

SUPER NATURAL csalogatóanyagokkal decemberben...

2023. december 15. - Nagy Róbert
STORM Wiggle Wart sztori

STORM Wiggle Wart sztori

2023. december 05. - Balogh Gábor
SUPER NATURAL baráti kupa Hévízgyörk

SUPER NATURAL baráti kupa Hévízgyörk

2023. november 08. - Nagy Róbert

A hobbid a szakmánk! Tetejére