Volt egyszer hol nem volt még az Óperenciás tengeren is túl, de az üveghegyen innen egy csengő hangú kis patak. Ez a kispatak egy apró kis tavacskába csordogált, amely épp egy szép kerek erdő közepén terült el. Partját dúsan szegélyezte a sás, a nád és számtalan szebbnél szebb gyönyörű kisvirág. Ezek között szeretett legjobban túrni a kurta farkú kismalac. A levegőkben pillangók libbentek, a parti fákon madarak trilláztak. Nem volt ám ez egy nagy tó, épp csak akkora amilyennek illik lenni egy ilyen vidéken. Vidám is volt minden élőlény, aki csak a közelében élhetett. Az öreg mocsári teknős, a karcsú vízisikló, a cserregő nádi poszáta, a kecskebéka, a vízipók, a bölcs bagoly, a fürge nyuszi, a kecses őzike és sokan mások az állatok népes seregletéből. Egy bánatuk volt csupán, ugyanis élt ebben a tóban egy apró halacska is, akinek soha be nem állt a szája. Tőle zengett a környék. Folyamatos locsogásával rendszeresen megzavarta a teknős délutáni sziesztáját. Túlkiabálta a rigók füttyét, belebeszélt még a békák énekébe is.
Az állatok annyira megunták a szemtelen halacska locsogását, hogy a messzire száműzött csenddel hívták segítségül az erdő tündérét, hogy tegyen igazságot. El is jött a tündér a hívó szóra. Amerre lépdelt kinyíltak a virágok, dúsabb lett a fű s élénkebb színű a fák levele. Összegyűlt az állatsereglet, hogy bepanaszolják a locsi-fecsi halacskát. A halacska viszont a helyett, hogy csendben maradt volna, csak kardoskodott vélt igaza mellett. Nem is kellett így sokat tenni az állatoknak, látta maga a tündér is, merről fúj a szél. S hogy mindenki nyugalomra leljen igazságot hirdetett.
- Te kishalacska, mert folytonos pletykálkodásoddal zavarod a körülötted élőket, és mert nem tudsz lakatot tenni a szádra a jövőben csak akkor szólhatsz, ha valaki kíváncsi lesz rád és megkérdez. Az állatok elégedetten hallgattak, azonban több se kellett a kishalnak már mondta is a magáét. Úgy folyt belőle a szó, mint a csengő hangú kispatak vize a tóba. Szörnyen haragos lett erre az erdő tündére. Dühében úgy felkorbácsolta a kis tó vizét, hogy a hullámok földig döntötték a nádat.
– Ne tovább halacska, ha jót akarsz magadnak! A halacska ugyan nem ijedt meg, egyre csak mondta, csak mondta tovább a magáét. Tépte a füzeket a vihar. Sötét lett az ég, és a kis tó vize fekete a szél tombolásában. A tündér felállt és ennyit szólt haragos arccal.
- Halljátok hát ítéletem. Mert nem hallgatsz a szép szóra halacska, csupán egyetlen egyszer szólhatsz már az életben, utána örök némaságra ítéltetsz. Jól gondold hát meg, mit is mondasz utoljára. Ezzel belépett a fák közé és eltűnt az erdőben. Haragja azonban ott maradt az erdő közepén. Ömlött az eső, hogy az összegyűlt állatok már egymást sem látták. Egyszerre csak villám csapott le az égből és a parton álló öreg tölgyfát úgy hasította ketté, hogy bőgve, recsegve szakadt fél koronájával a tavacskába. Nekiiramodott az összes állat és futottak inuk szakadtából a nagy ijedelemben. Nem maradt senki a közelben, egy árva lélek sem. Égő fa füstje telítette be a levegőt és alatta végre elfeküdhetett a csend, oly nagy nyugalommal, amelyre mindig is vágyott. Elégedettségében beterítette a környező tájat. Végre egyedül volt. Egyes egyedül.
De hallga csak! Valami halkan - tán csak a csend képzelte - de mintha valami mégis mozdult volna. S valóban. A szörnyű viharban partra vetődött a locsi-fecsi halacska. Némán kapkodott levegőért s már bánta minden bűnét és engedetlenségét.
S ekkor történt, hogy a vizes letört ágak közül egy ember lépett a parti tisztásra. Megállt a halacska fölött s csak nézte miféle teremtény akadt az útjába. Vakarta ám a feje búbját, hisz még sose látott efféle szerzetet. Erre megszólalt a kis halacska.
- Tegyél vissza a vízbe jóember, s cserébe teljesítem három kívánságodat. Nagyokat ugrok, hogy nevethess. Gyönyörködhetsz bőröm színében, pikkelyeim fényjátékában. Csiklandozom a talpad, simogatom a tenyered akárhányszor is, csak mentsd meg az életem! - könyörgött a halacska. S ahogyan szólott, beteljesült a tündér büntetése. Hiába is nyitogatta tovább a száját, tátogott a levegőbe, hang biza nem jött belőle, egy nyikkanás sem.
Az ember úgy megijedt a szóra, hogy megugrott s lehuppant a fenekére. Három kívánság ide, vagy oda jobb, ha visszadobom gondolta, mert még bolondnak néznek, ha ezt megtudják. Megfogta a halacskát s azért rámordult.
- Ha már szólottál, szavad ne feledd! S bedobta a tóba, hogy az csak úgy loccsant. A halacska megpördült kétszer, háromszor és úgy otthagyta az embert a parton, hogy az annyit se mondhatott volna: fapapucs.
Nyakába kanyarította hát az erdőt és továbbindult vadászni, de hiába járt árkot-berket a tündér haragjában az összes állat elmenekült a környékről. Napkelettől napnyugtáig barangolt az ember, de hasztalan. Csupán a csend honolt a fák között s néha kísértetiesen fújt mellé a szél. Három napja gyalogolt, míg egyszercsak vissza nem jutott a tóhoz. Na ha más nem, a kis hal biztos segít, gondolta. Megállt a parton és hívta a halacskát. Meg is jelent a kis hal. Kecsesen cikázott az éhes ember előtt. Megörült az ember. Mosoly görbült a bajsza alatt és úgy mondta a halacskának.
– Ennünk adj kishalacska. Éhezik a családom. A halacska csak nézte az embert, de nem történt semmi. Szólt volna ugyan, hogy ő nem ezt ígérte. Csupán cirógatást, simogatást, ugrándozást, de hang az nem jött ki a száján, így csak tátogott. Mérges lett az ember és dühében úgy vetette magát a kishalra, mint macska az egérre. A kishal látta ennek a fele se tréfa s eliramodott az ember elől, vissza a tó fenekére. Az ember csurom víz lett. Kimászott a partra, szembeállt a vízzel és komoran meredt a hullámos felszínre.
- Ha te így, hát én is így. Botot tört a bokrokból. Zsinórt font az indákból. Horgot fabrikált elhullott madárcsontból és bosszút fogadott. Űzlek, míg világ a világ. Saját húsoddal fogod táplálni a családom, nem lesz nyugalmad sehol a világon. Ahol uszonyoddal egyet csapsz a következő percben lesújt dárdám. Pákászok űznek a mocsarakban. Halászok tizedelnek a tavakban és eljő majd azaz ember is, aki így hívja magát - sporthorgász. Ugyanúgy nem lesz nyugta, mint neked. Se éjjele, se nappala, egy dolog élteti csupán. A te bőröd illata amit csillogtattál, a te pikkelyed fényessége, hogy a parton ragyogjon. Bölcsnek mondja majd magát, mert meghagyja életed, visszatesz majd a vízbe miután kifogott, de nem bölcs lesz csak ravasz, mert csak azért ad szabadságot, hogy újra elvegye azt. Ez az idő, amit jövendölök néked a halak gyehennája lesz s a horgász benne maga az ördög. Én viszont megeszlek annyi szent! - s ezzel bevetette az első horgász a botját s talán azóta is ott ül fölötte.
S így is lett. A halacska csak ritkán mer mutatkozni a vízben azóta. Nem csillogtatja fényes bőrét, sötétben jár és mélyen lakik a vizek fenekén. Az ember pedig aki többet akart, mint amennyit kérhetett ma is ott ül a kis tó partján. Lesi a halat és olyan kiélhetetlen szenvedély marcangolja a halacska után, mint maga az éhség.
Néhányan azt beszélik a tündér ekkor még mindig ott lépkedett a fák árnyékában. S mert látta, hogy a kis hal az ő ítélete miatt nem tudta megvédeni magát, az embert is megbüntette vak konoksága miatt. A halacska folytonos locsogását elrejtette az ember üresen maradt tarisznyájába. Mikor az hazament, az asszony kinyitotta a tarisznyát, s azóta be sem áll a szája.
A kis tónál az élet újra gyönyörű lett. Néha ugyan arra jár a szél, újra és újra felkorbácsolja a vizét, elűzvén kis időre az állatokat. Ilyenkor ismét elterül a csend a kis tó fölött és úgy érzi, minden a legeslegjobban van ezen a világon. S tudja is ezt mindenki az emberen kívül, aki az asszony locsogása elől azóta is a vízpartra jár, és szakadatlan űzi a halacskát. Egyedül őt marja valami hajthatatlan vágyakozás, amelyre nincsenek is szavai. S hogy kinek is lennének? Talán csak a néma halacskának.
Bejelentkezés
