Podmaniczky Szilárd
Idén tavasszal is, amint az lenni szokott, jártam a vizet, figyeltem az ébredő természetet, a nap-nap után előtűnő apró rügyeket. A bakcsók nyomát még hiába kutattam, de mocsári teknősből annyi volt, mint csillag az égen.
Érdeklődtem is szerencsésebb horgásztársaknál, akik megengedhették maguknak a vízparton való időtöltést. Nézelődtem, s nagyritkán próbálkoztam, de nagyvadra sikertelenül. Pedig nyakamon volt az április, ami eddig még mindig tartogatott valami érdekes meglepetést. Mióta az életem részévé vált a víz folyamatos figyelése úgy tapasztaltam, hogy ez az a hónap, amikor az embernek elég akár a zuhany alatt kinyitnia a száját, ott is beleúszik a sült hal.
Vadvízen kivárni a nagyhalat szinte privilégiumnak számít ma Magyarországon. S úgy gondolom a nyugdíjasok, akik megnevezhetőek e kiváltság fő nyerteseiként. Amerre én vetem be a horgaimat sokan horgásznak az idősebbek közül, nem úgy valószínűleg, mint akkor, amikor majd én lépek a szépkorba. Több is ma felénk az öreg horgász, mint az öreg ponty - ennyi bizonyos, s akár lehet ez így is rendjén.
A micisapkás nagymesterek, kék köpenyben, szürkére kopott gumicsizmában, majd százéves bicikli vázára erősítve hozzák a hajnali ködben régi erős botjaikat, bikazsinórral, böhöm nagy kampókkal felszerelve. Minden, ami egyéb kell a pecához elfér az oldalkaskában, vagy a kormányra akasztott csíkosszatyorban, amit a médiahülyítés eredményeként sokan már csak szíjmelindatáskaként ismernek. Pirkadattól reggelig övéké a pálya. S ha ők szedelőzködnek, érkeznek a későn kelő szerencsevadászok. Azok közül is rendszeresen egy görbeorrú, őszbehajló úr, aki Fortuna kegyeire várva kilenc fele ül ki a partra számolni a felhőket.
Szóval, idős már a horgász, nem megy se a szó, se a mosoly. Főleg nem jár ki ez egy taknyos harmincasnak, hisz még a szocializmus is rövidebb ideig tartott Magyarországon, mint ahány évet ő már áthorgászott. Azt mondják ugyan, mindenki annyira öreg csupán, amennyire annak érzi magát. S akkor ez az ember nagyon is az lehet. Bár egy másik megközelítés szerint valaki akkor öreg, ha mosolyog azon, amin valaha nevetett. S akkor biza én is sokszor vénnek számítok.
Hallgatott is nagyokat, ha feltettem a kérdést: - Jött-e valami? Úgy ült a csend a levegőben, mint tizenéves szende lányok arcán a pír, ha először fütyölnek utánuk a közmunkások.
Azért én úgy okoskodtam magamba a macska se vár olyan lyuk előtt, amiben nincs egér. Meg a szomszéd is azt mondja: „Amíg van lócitrom, addig vannak verebek is. Végülis, csak ki kell várni a választ, mint a nagyhalat. Mert Agatha Christie is azt mondja, nincs veszélyesebb annak, akinek titkolnivalója van, mint a beszélgetés.
A beszéd csalhatatlan eszköz, hogy fölfedezzük, mit akar titokban tartani a másik. Az emberi lény nem tud ellenállni a beszélgetés kínálta alkalomnak, hogy kifejezze személyiségét és leplezze önmagát. És végül mindig elárulja a titkát! Jó ezt tudni, ha horgászni indulunk.
S ahogy kezdené ecsetelni a történetet a tagtárs, szükség sem lett a beszédre, mert lássanak csodát, sztenderd amurkapás hasítja ketté a parti nyugalmat. Be is ránt a tapasztalt kolléga, s jön a közvetítés.
- Megvan! Hú, mekkora!
- Nem. Nincs meg…
- Elment?
- Nem-nem… Megvan! Hú, mekkora!
…és így tovább. No de akárhogy bámultam mi is történik, csak annyi vált bizonyossá, hogy itt valami nem stimmel. Hiszen nem véletlen, hogy el se tudja dönteni a sporttárs megvan-e a hal vagy sem, mert bár úgy tekeri az orsó karját, hogy az kis híján füstöl, a hal csak támolyog ide-oda a csatorna két partja között, méghozzá laza zsinóron. Talán észre sem vette, hogy megakasztották. No de a horgász se, hogy nem jön a hal, csak nyitogatja a száját és nyújtogatja a nyelvét a koncentráláshoz. Mondom neki, hogy baj lesz itt kolléga. Mire megáll, és csak nézi az orsót, majd lassú próbatekerés, mire a damil még lazul is, a hal meg nagy szédületében belegabalyodik előttünk a nádba. S úgy virít a vízbe, mint valami házi koi etetéskor.
Öreg komám mos’már vakarja a fejét.
- Nem forog a dob – mondja és bár fölösleges volt a kinyilatkoztatás is, túl így a megvilágosodáson, azért még teker egyet a karon - hátha.
A hal a nádba nyugodtan fekszik az oldalán, aztán beáll a helyes irányba, mint első kanyar után a tanulóvezető.
- Hozza már ki fiatalember! - jön végre a színpadi felkérés.
Ott a csónakom nem messze. Meg lehet próbálni. Megyek is, beugrok és evezek az öreg cájgjához, hogy kiszabadítsam a halát, de mire odaérek már megérkezett a másik tagtárs. A hal a csónak közeledésére magától elhagyja a nádat. S továbbra is nyugodt komótossággal indul meg a mélyebb víz fele.
- Emelje már meg! – jön a következő felkérés, de már az új kolléga is segít, s míg én az utasításkomplexum kapcsán félve bár, hogy a megugró jószággal a damil elvágja a kezem, azért ráemelek, mert ezt kívánja a tisztesség, no de most meg a hínárba akadt a hal. Legalább meglátom miféle. Gyönyörű 5-ös körüli amuri partizán. Úgy néz ki a halat a meleg, az öreget a kor, engem meg a guta fog megütni, hogy ezt látnom kell. Nekem nincs időm kivárni, akinek meg van, így akarja megfogni semmirevaló felszereléssel.
Meg is ugrik a mozdulatra, ahogyan az előre várható volt és kezdődik a bál. Fröcskölős a nyitótánc. A vőlegény már nem tudja használni a botját. Rövid lesz ez a házasság. Mindegy. Illendő tiszteletünket tenni, ha már hivatalosak vagyunk a menyegzőre. Ej, ha nekem akadna meg, akkor kínai volta ellenére is megismerné a magyarok istenét, úgy megtáncoltatnám. Most meg itt támolyog az öreg botján, akinek nem működik az orsója. Annál gyorsabban az agya, mert már mondja is a havernak a teendőket. Majd ő helyes irányba tartja a botot, amíg a haver hátrál a damillal, így a felcsévélés helyett úgymond a kihúzós módszert alkalmazván. Herman Ottó is megpödörte volna a bajuszát, ha ezt látja.
A kis szürke, nyilván szebb napokat is látott, talán épp másfeles hosszúságú üvegbotot elnézve én újra kissé szkeptikusnak mutatkozom, de ilyet még nem pipáltam, így inkább csendben maradok és figyelek. Tartja a botot az öreg, húzza a damilt a koma, én meg eveznék el az útból, de eddigre ugye az amurnak is leesett, hogy itt nem olyan a fogadjisten, mint az adjonisten és egy rövid vágtával úgy tépi el a zsinórt, mint Szalay Ferenc a cím nélküli leveleket.
- Elment... – motyogja maga elé az öreg. Mint, ha történhetett volna másképp is.
- Oda se neki! Majd jön másik. – válaszolom, de titokban jó utat kívánok az amurnak aki úgy menekült el, mint Hűvösvölgyben a 61-es villamossal a patikarabló. S átgondolom lehet, hogy csak a fiatalok nem érnek rá semmire. Csak azok türelmetlenek, mert azt hiszik, hogy lekésnek valamiről. Az öregek már nem... Azok már tudják, hogy minden eljön, aminek el kell jönnie, sőt, hogy sokszor túlságosan hamar jön el. Mint most ez az amur is. A tanulság bár lehet néha egy élet sem elég hozzá, hogy valaki belássa azért örök: szar cuccal, csak szarul járhatsz!
Ez a kép kárpótlásul a szökött amúr helyett:
