Ősszakállú pontyok

„Mi is jut az ember eszébe az őszről?” Hát mi más, mint elmúlás, a kiöregedés. A természet ilyenkor kiöregedik, és minden ledermed, vagy lelassul. Az éjjelek hosszabbak lesznek, és csodálkozunk, hogy ilyenkor, amikor most már sötét van, nyáron, a strandon úszkáltunk a forróságban. De ennek vége, DE majd egyszer újra eljön a nyár, vagyis nincs vége.:) A természet korforgása az élet alapkoncepciója. Hiszen ilyenkor érik be a föld és pihen minden, hogy tavasszal megújult erővel kezdődjön az év.
Így van ez a vizeken is. A tavak és lassabb folyók felszínén megjelennek az első hártyák, amik elriasszák a ’didergős’ horgászokat és visszaűzik őket a meleg házba, hogy inkább álmodozzanak a horgászatról, és ne gyakorlatban űzzék azt. Ám az ősz, és a hideg idő tartogat olyan élményeket, amiket nem könnyen felejt el a horgász-ember. Gondolok itt a szebbnél-szebb csukákra, vagy süllőkre, amelyek könnyen szákba terelhetők, hiszen az ’életbemaradási’ ösztönüket használjuk ki. Minél nagyobb zsírréteg felhalmozása a céljuk, hogy a telet és a hideget túléljék. De hagyjuk a csukát, nem ő cikkem fő hala, hanem a horgászok ’aranytéglája’ a ponty. Ő is arra készül, hogy iszapba fúródva teleljen. A hideg közeget érezvén a pontyok anyagcseréje lecsökken, és arra készteti őket, hogy készülődjenek a télre. Emiatt inkább a fehérjében gazdag tápanyagforrásokat keresik. Gondolok itt az apróbb lárvákra és vízibogarakra. Én még bízok az étvágyukban ilyenkor az ősz derekán, és néhány villányi ismerősömmel ezt be is kívántam bizonyíttatni.



Előző este már mindent bepakoltam az autóba, hogy ne kelljen másnap reggel a hidegben bíbelődni. Szívmelengető érzés volt az odafelé, hogy nem egyedül fogok lógatni, hanem jó barátaimmal, akik Villányban élnek. Reggeli üdvözlés és máris indultunk Kistótfalura, ahol az 5tó horgászrendszer található. Ez a hely önbizalommal tölt el mindig, amióta ide járok, mindig sikerben örvendezhetek. A halőrháznál kiváltottuk a napijegyet, majd elindultunk a helyszín felé. Csabi barátomat -aki igencsak önbizalommal teli egyéniség-már régóta ismerem. Sokszor segítettem neki olyan területeken, amiben nem volt biztos és hát néha ezt vissza is kapom. Én egy feederrel és egy bojlis bottal próbálkoztam. Kíváncsi voltam, van-e ilyenkor különbség a technikák között. Két barátom hagyományos fenekező készséggel horgászott.



A horgászhelyre érve és ’körülszaglászva’ a tájat, megfogalmazódott bennünk az, hogy itt még él-e egyáltalán valami. Egy-két bíztató pontytúrás a vízen, egy-két törpeharcsa a víz tetején. Ezek a jelek talán elegendőnek bizonyultak, hiszen a reggeli hideg ellenére, a tó fenekén még ’halbarát’ körülmények uralkodnak.

Elsőként az etetőanyagot kevertük be, ami édes jellegű volt. A lehűlő vizekben ajánlatos az édes ízvonal, ami jó tömény. Ezt fél doboz konzerv kukoricával dúsítottuk. De nem csak az etetőanyagba került, hanem a vízbe is a Csabi-fele házi etetőrakétával, ami igen jól működött.




Mindhárman egy vödörből gazdálkodtunk ami bőven elegendőnek bizonyult. A csalikból mindenki mással próbálkozott, hátha megmutatja magát, melyik a jó. Zotya gilisztát, Csabi pelletet és gilisztát, én gilisztát kukoricával és pelletet kibalanszírozva.
Bedobáltunk és vártuk a fejleményeket és közben történeteket meséltünk, vagy csak bámultunk, mint az albán szamár a ’kapásjelzőre’. Egy óra ázás után Zotya karikája erősen felvágódott a bothoz. Egy szép kis másfél körüli pontyocska mutatta meg magát, aki egyből a szákban landolt, hiszen ilyenkor igazi csemege, a sült ponty fokhagymával. Én is erre vágytam. Egy fél órára rá Csabi következett, aki egy szép 2 kilós példánnyal kápráztatott el minket.



Ezek után nekem kellett volna következnem, de nem következtem:). Még egy ideig nem. Átváltottam én is gilisztára, de semmi érdeklődés nem mutatkozott, még az érzékeny feederspiccen sem. Így hát csak várni tudtam és taktikát próbálgatni. De a gilisztát erőltettem továbbra is.



Majd dél felé-amikor egyáltalán nem számítottam kapásra-a fedderspicc meggörbült és egy ponty mutatkozott. De olyannyira csekély erővel rendelkezett, hogy kárásznak véltem. Kilón és méreten felüli darab. Ennek is örülni kell, mert aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.



Mivel mindhárman megfogtuk a magunknakvalót, ezért elindultunk hazafelé, hiszen a szabályok ezt írták elő.

A peca barátokkal néha jobb, mint egyedül. A vízparti mókák és az a versengési ösztön, ami nekem akkor igen magasra ugrott, az feledhetetlen. Eszmét cserélünk, tanítjuk egymást. Egyszóval együtt jobb.



A cikk megírásáért külön köszönet Csabinak és Zotyának.

Horváth Ádám
Fejes Csaba
Zöld Zotya