Öt nap a Pó deltában

A harcsa horgászata már régóta piszkálta a fantáziámat, de ez idáig még nem volt alkalmam, lehetőségem komolyabban belekóstolni. Minden évben horgom végre akad ugyan két-három bajuszos, de sosem beszélhettünk tudatos, célzott harcsahorgászatról. Januári gumihalas dunai fogásom is tovább csigázta bennem az érdeklődést, mígnem megszületett az elhatározás, ezen a nyáron ellátogatunk majd a Pó deltavidékére, hátha sikerül némi tapasztalatot szerezni e számomra még járatlan ösvényeken. A felkészülés nem kis erőfeszítéseket kívánt. Kiválasztani és beszerezni a megfelelő felszereléseket, rengeteg utánajárással, keresgéléssel járt. Sokszor külön boltba kellett menni horogért, külön boltba úszóért, vagy ólomért. Az út megtervezése sem volt elhanyagolható logisztikai teljesítmény, különösen, hogy a túratársak személyében is esett némi változás még az utolsó pillanatokban is. Ám, végül felnőttünk a feladathoz és sikerült áthidalnunk minden felmerülő problémát.



Egy napsütéses júniusi hajnalon érkeztünk Taglio Di Po-ba, ahol két vendéglátónk Józsi és Hajni nagy szeretettel fogadtak minket. Barátságos apartmannal, tökéletesen felszerelt csónakokkal, korrekt ügyintézéssel és segítőkész hozzáállással találkoztunk, csak jókat tudok mondani szállásadóinkról. Öt nap és öt éjszaka harcsahorgászat állt előttünk, ezért egy alapos pihenővel kezdtük a túrát, hogy a közelgő éjszakára némileg visszanyerjük erőnket. Józsi első alkalommal kijött velünk a vízre és útbaigazított minket, merre induljunk, mire figyeljünk, milyen technikákat alkalmazzunk. Minden tanácsát megfogadtuk, mert bizony, ha az ember nem hallgatja meg a tapasztaltabb véleményeket, könnyen hoppon maradhat végül az ismeretlen terepen.





Sokakban téves kép él a Póról… az internetes videókat böngészve azt hinné az ember, hogy itt halból van a kerítés is, de ez bizony tévedés. Vadvízről beszélünk, akárcsak a mi Dunánkról és bizony minden egyes harcsáért igen keményen meg kell küzdeni. A Pó csak a legkitartóbb, legszívósabb horgászokat ajándékozza meg kincseivel. Véleményem szerint, aki sikeresen kíván harcsára horgászi ezen a vízen, az alábbi területeken kell tapasztalattal bírnia: pergetési gyakorlat, folyóvízi ismeretek, csónakvezetési tapasztalat és a harcsa viselkedésének, biológiájának elméleti ismerete. Nekem, parti horgász lévén, elsősorban vízi alkalmatosságunk irányításában voltak hiányosságaim, ettől tartottam a legjobban és nem ok nélkül. Egy folyamatosan apadó, igen gyors folyót fogtunk ki, ami harcsapergetésre cseppet sem a legideálisabb terep. Ráadásul, a hideg tavasz miatt elhúzódott az ívás, amibe most június elején nagy eséllyel futhattunk bele, borítva ezzel minden stratégiát…



Alapvetően két lehetőség kínálkozott számunkra. Vagy csatornára megyünk horgászni, ahol nagy eséllyel foghatunk több kisebb harcsát naponta, vagy a nagy folyót vesszük célba, ahol kevesebb, de darabosabb példányokra számíthatunk. Mi az utóbbi lehetőséget választottuk, kocáztatva azt is, hogy egyáltalán nem fogunk semmit sem a rendelkezésünkre álló öt éjszaka alatt. Módszernek az éjszakai csurgós pergetést választottuk, némi napnyugta előtti kuttyogatással megfűszerezve. Minden nap újabb és újabb területeket fedeztünk fel, nem ültünk rá egy-egy szakaszra akkor sem, ha előzőleg több kapásunk is volt a környéken. A cél egyértelműen a tapasztalatszerzés és a lehetőségek felmérése volt. Persze, ha sikerülne néhány szép harcsát fogni, az már csak hab lenne a tortán…



Az első éjszaka katasztrofálisan telt. A rendkívül erős sodrásban igen nehéz volt irányban tartani a csónakot. Össze-vissza pörögtünk, mint a ringlispil. :o) Hiába, a tanulópénzt meg kell fizetni… ennek ellenére már a túra ezen szakaszán is sikerült szinte mindenkinek kapásig jutnia a csapatból. Egy lapos sóderzátonyon találtuk meg a harcsákat és többször elcsorogva mellette, sorozatosan ütötték wobblereinket, de valahogy nem akadt meg egyik sem. Én több, mint négyszer vágtam luftot! Hogy miért így történt arról lehetne vitatkozni… véleményem szerint kis harcsák támadták műcsalijainkat, pohárnyi fognyomot hagyva rajtuk emlékül. Egy emberes bajuszos már gond nélkül ledurrantotta volna ezeket a tizenhárom centis fahalakat. Viszont, sikerült felderítenünk számos lehetőséget, melyeket a nagy folyó kínált számunka az elkövetkező éjszakákra.



Második napra némileg lassult a sodrás, így már kevesebb gondunk akadt a megbokrosodott csónakkal. Szellemként siklottunk a part mentén, a fák, bokrok által szabdalt részbe pöccintgetve műcsalijainkat. Alapvetően elmondható, hogy a harcsa a vízbe csobbanó wobblerre reagál. Az esetek nagy részében vagy beesőre durrantottak oda, vagy az első pár tekerésben volt benne a kapás. Ennek az éjszakának, már úgy gondolom, sokkal kiforrottabb technikával és konkrét elképzelésekkel ugrottunk neki, de az ismét jelentkező kapásokat még mindig nem sikerült harcsára váltani. Számomra azonban egyértelműen körvonalazódott, jó úton járunk és csak idő kérdése mikor találkozunk egy emberesebb bajuszossal, aki már nem hibázza el a célt. Az éjszaka derekán egy brutális harcsafárasztásnak lehettünk tanúi. Egy, a hídlábaknál vertikálisan mártogató olasz horgász hatalmas harcsát akasztott. A megvadult óriás úgy húzta a csónakot a fekete éjszakában, mintha az robbanó motorral száguldott volna. A sporttárs akkorákat nyögött, miközben felszínre erőltette halát, mintha legalábbis szült volna. A harcsa pedig farkával olyanokat csapott a felszínen, hogy az az egész tájban visszhangzott. Falfehéren hallgattuk, ahogy beerőltette a csónakba hatalmas prédáját és feltettük a kérdés: Mi vajon mihez kezdünk, ha netán ekkora halat akasztunk majd?



A harmadik napon egy teljesen új pályát választottunk, ahol a sekély vízbe dőlt hatalmas ágak és a víz fölé nyúló füzek bármit rejtettek kusza akadójukban. Már első csorgásra is két kapásom esett, de ezek most más jellegűek voltak, mint az előző napok akciói. Hatalmas öblös buffanás, és örvénylő fordulás jelezte a táplálkozó derekasabb harcsák jelenlétét. A csefaló rajok is alakzatban ugráltak ki a vízből, sokszor méteres magasságba menekülve a ragadozók elől. Már azt vártuk, mikor pottyan egyik-másik a csónakunkba, vagy ne adj isten az arcunkba. Tudtam, eljött a mi idők. Jó helyen vagyunk jókor, most már csak egy nagy kalap szerencsére lenne szükségünk, hogy valóra váljon az álmunk. És ekkor megtörtént, aminek meg kellett történnie…





Éppen egy vízben álló fűzfa mellett csorogtunk el, mikor wobbleremet bejtettem a mögötte megbúvó lábtörlőnyi lyukba. Vártam két másodpercet, majd egyet tekertem orsómon, mire valami akkorát rászívott műcsalimra, hogy botom spiccét rögtön a vízbe rántotta. Határozottam belevágtam az akcióba, mire zsákmányom egy helyben kezdett forgolódni a négy-öt méteres zsineg végén. Halam van, de nem hiszem, hogy nagy! - szóltam Janinak, mire ő felcsévélte zsinórját. És ekkor harcsám óriási lendülettel tört át a csónak alatt, amire megmondom őszintén nem számítottam. A ladik végénél átfordítottam botomat, ám nem vettem észre, hogy az ülő deszka a lábam közé szorult és a harcsa csípőből kifordítva, egyensúlyomból kibillentve, úgy megrántott, hogy majdnem beleestem a vízbe. Nagy tanulság ez mindenkinek a jövőre nézve!



Feltápászkodtam és ellentartottam harcsámnak. Három kilós fékerőre beállított orsómról csak úgy fütyült lefelé a zsinór. Helyet cseréltünk a csónakban társammal, majd feladta rám fejlámpámat, de ekkorra már jó ötven méter zsinórt lehúzott a dobról ellenfelem. Tekertem kettőt a kis Ryobi fékcsillagján és ráfékeztem hüvelykujjammal is a dobra, mire csónakunk megindult sodrásnak felfelé. Kis lámpámat felkapcsolva észrevettem, hogy harcsám egy nagyjából hatvan méterre található bója felé tör. Állítom, hogy az Egész Pó deltában ez az egyetlen bója és pont itt kellett lennie. :oD Mindenesetre nem tudtam megállítani ellenfelemet, így sikerült ráúsznia mesterséges akadóra. Ekkorra már Jani berobbantotta a motort és a hal fölé kormányozta a csónakot. Tudtam, hogy ez a kritikus pillanat, most dől el, hogy enyém lészen e a behemót, vagy sem...





A bója fölött felfelé erőltettem zsákmányomat, mire az a meder felé tört. Ekkor tudatosult bennem, most már nem lesz kegyelem, jól akadt a horog és a veszélyes zónától is eltávolodtunk. Elkezdtem lépésről-lépésre lopni a métereket, folyamatosan nyomás alatt tartva a hatalmas ragadozót. Pár perc sem telt bele és már én voltam a főnök. A megvadult harcsa sodrásnak lefelé húzta szélsebesen a csónakot, de tudtam, percről-percre fogy az ereje. Nemsokára megláttuk a maga teljes valójában. Egy hatalmas mélybarna fej bukkant föl előttem, szája csücskében szorongatva piros Rapalámat. Behemót testével kígyózva, forgolódva próbált megszabadulni a rövid póráztól, de nem adtam neki sok esélyt rá. Jani csattintott néhány pacsit a fejére, mire ő újra és újra a mélybe tört. Végül engedelmesen felfeküdt a felszínre, mire barátom megragadta állkapcsát, de a beemelés nem ment olyan könnyen, mint gondoltuk. Bizony, két ember kellett a csónakba emeléshez, mint amikor a mama húzza répát, a papa meg húzza a mamát. :oD Legközelebb majd több gyakorlattal, ügyesebben megoldjuk a helyzetet, de mindegy is, hiszen a delta sötétjében nem látott minket senki sem… és végül becsusszant a csónakba életem eddigi legnagyobb kifogott hala. Az egész közjáték talán maximum negyed óra lehetett… de milyen intenzív negyed óra! :o)





Elképedve szemléltük prédám hatalmas méretét. Egy gyors mérés, farok tőig 170 centimétert mutat a szalag. Tippelgettük a súlyát, de viszonyítási alapunk sajnos még nem volt, hiszen ekkora halat ez idáig egyikünk sem fogott mostanáig. Úgy döntöttem kipányvázzuk egy közeli fához a másnapi fényképezésig, így beakasztottam szájában a közel tíz méteres, kímélő műanyag borítással ellátott vastag kötelet. Az éjszaka további részében több harcsa már nem esett el, de Jani nyakon csípett még egy gyönyörű, 61 centi hosszú balint, ami még nekem is egyéni rekordom lett volna. Visszaeresztettük a köpcös fenekeszeget, majd a kikötő felé vettük az irányt. Ez egy derekas éjszaka volt. Végre megkaptam, amiért jöttem, egy gyönyörű, jól meg termett öreg harcsát.







Fényes nappal visszatértünk a helyszínre a mérlegeléshez szükséges felszerelésekkel. Csapatmunkával sikerült megbizonyosodni arról a bizonyos számról, amit mindannyian saccolgattunk folyamatosan. 47 kilogramm volt halam súlya, bár Józsi szerint, ha rögtön lemérjük, az ötven kilót is meghaladta volna. A kikötés helyszínén egy jó másfél kilós fehérhal teteme úszkált. Nem tudhatom biztosan, de szerintem ez volt harcsám utolsó vacsorájának egy része. Készítettünk pár képet, mely érdekében derékig vízbe mártóztam halammal. Nem vagyok egy gyenge ember, de jó párszor meg kellett emelni a hatalmas tömeget, így a művelet végére igencsak kimerültem. Végül útjára engedtük a megtermett jószágot és köszönetet mondtam neki a nem mindennapi kalandért.





A túra utolsó két napjában nem fogtunk már további harcsát, de még rablást sem hallottunk. A csefalók sem ugráltak már idegesen, a Pó elnémult. Valószínűleg elkezdődött az ívás, amitől annyira tartottunk. Mindenesetre becsületesen végighorgásztuk ezt az időszakot is, mert ugye sosem lehet tudni… majd végül életre szóló élményekkel gazdagodva mondtunk búcsút az olasz folyónak. Én azt gondoltam előzőleg, hogy valószínűleg több kisebb harcsát fogunk majd a túra alatt, de utólag visszagondolva ezt a behemótot, nem cserélném el több szerényebb fogásért. Biztos vagyok benne, hogy még számos alkalommal visszatérünk majd a Pó folyóra, mert életre szóló élményekkel lettünk gazdagabbak. Lenyűgöző tájakon siklottunk tova, barátságos emberekkel ismerkedtünk meg és tényleg minden, de minden dobásban ott lehet életünk hala. A lehetőség bárki számára adott, de ez bizony csak a legszívósabb, legkitartóbb horgászoknak adatik meg, hogy karjaikban tartsák pár fénykép erejéig a folyó egy öreg harcosát…



Akiknek pedig köszönettel tartozom:
Józsi és Hajni ( www.podelta.hu )
Michnay Guszáv ( az önzetlen segítségért )
Szlovák Jani, Krocsány József, Ficsura András