Utolsó horgászatom óta rengeteg idő telt el, így kezdtek bennem újabb kalandvágyak megfogalmazódni. Hatalmas pontyokról és amurókról, csalikról, és rejtett, víz alatti búvóhelyekre gondoltam, ahova óriási harcsák és más ’teremtmények’ húzódtak be. De a közeljövőben horgászatnak esélye sem lehetett, hiszen a hétvégék teltek voltak, mindig akadt valami tennivaló. Ám egy hatalmas ötlet fogalmazódott meg bennem. Mivel nagy horgászatot nem csaphattam, így valami olyan módszert kellett kitalálni, ami adott, és nem kell hozzá nagy ’cókmók’. Eszembe ötlött, hogy éppen a pergető szezon kellős közepére esik a szombat délelőtt. Mindjárt óriáscsukák és kóborló harcsák jutottak eszembe.
Szombat reggelre csípős hideget ígértek a meteorológusok, amit hiba nélkül meg is jósoltak. A kora reggeli órákban indultam Kistótfalura, ahol a híres 5tó horgászrendszer található. A rendszer 5 tóból áll, ebből kettőn halnevelés folyik. A választásom a 4-es tóra esett, ahol rengeteg akadó és víz alatti bokrok találhatóak. Mire odaértem már kivilágosodott, viszont a halőrházban senki nem volt. Közben ismerős horgásztársaim érkeztek a tóra, de ők még reménykedtek a ponty étvágyában. A halőr közben előbóklászott és kiváltottam a napijegyet. Ám nem egyedül érkeztem a tóra, barátnőm kísért el a rettenetes csípős hideg ellenére. Délig volt kijelölve a horgászat ideje, hiszen délután családi rendezvény lesz. Az óra 6 óra 10 percet mutatott. Délig még sok idő volt, de az idő akkor is pereg…
Odaértem a tóra de helyet nem választottam, úgy gondoltam, hogy körbejárjuk a tavat, figyelem a rablásokat és a jobb bokrok mellé fogok dobálni. Így hát én nem tanyáztam le, csak egy kisebb főhadiszállást állítottunk fel, amire barátnőm, Szabina vigyázott…a könyvolvasás mellett. A kezem olyannyira ledermedt, hogy a drótelőke kapcsába alig tudtam betenni a villantót. Csali-arzenálom tartalmazta a legalapvetőbb körforgókat, támolygókat, wobblereket, gumihalakat és twistereket. Elkezdtem vallatni a tavat.
A horgászat kényszerszüneteltetése után jólesett egy kis dobálózás a halutánzatokkal. Újra éreztem a bőrömön a horgászat nyugalmát. Ám a peca eme formája nem igazán mondható nyugis tevékenységnek, hiszen ébernek kell lenni, mert a csuka bármikor ráfordulhat a villantóra. Izgalommal teli horgászat a pergetés. És valamikor a nem várt időben, helyen történhet a kapás. Amint érezzük a hirtelen ütést, egy határozott rántással a hármas-horgot biztos állásba állítjuk, hogy ne akadjon le a krokodilpofánk.
Kissé arrébb álltam, mert a gáti rész nádasai nem adtak csukát. A következő helyem egy nádsor-nyiladék volt. Ehhez minél közelebb próbáltam dobni. A vontatás közben hatalmas rablásra lettem figyelmes a nádsor másik szélén. Gyorsan helyre dobtam és egy hatalmas ütést, éreztem, de nem akadt meg. A szívem hevesen dobolt, miközben újra dobtam egy kisebb bokor mellé. Itt már határozottabban ütött rá valami. Berántottam és éreztem az erőteljes táncolást a víz alatt. A felszínre érve bemutatta híres fejrázó mutatványát, de eredménytelenül, hiszen a villantó olyan biztosan ült a rengeteg tűhegyes fog között, hogy ennek esélye sem volt.
Igazából nem bíztam esélyeimben, mert az akadók és bokrok között egyetlen egy rablást, fordulást nem lehetett felfedezni. A csalikat tovább próbálgattam és mentem tovább a parton. Átmentem a kis szigetre a tó közepén, de még a sűrű akadó között sem leltem halra. Csak egy-két villantóm bánta meg a dolgot, na meg az én pénztárcám.
A felszerelésem egy 2. 70 méteres pergető botból állt, aminek a spicce kissé lágyabb, hogy a kapást jól közvetítse. A bot hamar felkeményedik és elég erős is, így akár egy közepes méretű harcsa erejével is felvenné a versenyt. A zsinórt nem bízom a véletlenre, 25-ös fonott zsinór. Ha kissé vastagabb zsinórt választunk a bothoz, kisebb az esélye annak, hogy a műcsalink odaveszne. Ha csak a horog is törik el, az könnyen cserélhető. Meg aztán ki tudja, lehet egy óriás bajszos-harcsa kapja föl a fejét hirtelen.
Ahogy a cikkem címe is mutatja az idő leperegni látszott, hiszen az alapos felderítés időigényes munka volt. Meg ha az ember jól is érzi magát, akkor már szinte ’folyik’.
Azt hiszem itt a vég, nem tudtam több halat kicsikarni a vízből. Horgászismerőseim beszámolói után úgy vélem nem az igazi arcát mutatta a tó. De ha legközelebb visszatérek, remélem a halak is aktívabbak lesznek majd. Az utolsó dobásomban ugyanannyi reményem volt, mint az elsőben. De semmi nem történt. Úgy döntöttünk, hogy eltávozunk. Ám az ott horgászó sporttársakkal való beszélgetésből kiderült, hogy az én csukámon kívül egyetlen egy méreten aluli csukát fogtak. A kifelé úton egy pergetőhorgász jött velem szembe és érdeklődött. Az elmondottak szerint ő is úgy gondolta, hogy ez nem az igazi arca a tónak.
Reggel fél 7-től 11-ig horgásztam, de az egy csuka is csuka és ezt is meg kell becsülni.
A halőr is bizonyította elgondolásomat: „Majd legközelebb”. Ő elmondta, hogy a pergetők nagyobbakat szoktak fogni. „Hát majd legközelebb.” Az idő tehát lepergett…