A naptár Június végét mutatja, a nappalok forrók az éjszakák bizsergetik az embert. Milyen kellemes ilyenkor egy jó kis éjjeli horgászat. Az ember ül a vízparton és hallgatja az eddig ismeretlen hangokat. Ismeretlen, hiszen az ember „nappali ragadozó”, ilyenkor gyakrabban tevékenykedik, mint az éj leple alatt. Ám én most nem az éjszakába szeretnék belepróbálni, hanem „nappali ragadozó” módjára, fényes nappal kergetni szegény kopoltyúsokat. A feederes horgászat nagy előnye a finomságában rejlik. A finomítás lehetővé teszi a pontyhorgászat ’óvatosabb’ formáját. Hiszen egy ilyen ravasz vén pontyot könnyebben be lehet csapni finomabb felszereléssel. Valamint másik nagy előnye a kifinomult kapásjelző-rendszer. Olyan üzeneteket is közvetít nekünk a rezgőspicc, amit egy sima karika-kapásjelző sohasem tudna.
A horgászat előtti nap értesültem arról, hogy a Meteorológiai Szolgálat szerint másnapra hidegfront érkezik a Dunántúl déli részére is. Ennek örültem is, meg nem is. Ha sikerül a front előtti időszakra időzíteni, akkor szerencsés vagyok, de ha a front addigra betör, akkor nem sok esélyt adok magamnak. Ezt csak másnap tudhattam meg. Egyértelműen a feederes technikát választottam. A régi fenekezés, valamint a modernebb „rod-podos” fenekezés olyan hétköznapi… nincs benne semmi plusz. Ám aki kipróbálja ezt a technikát és rákap az ízére, a régi botok valószínű a régi szekrénybe fognak landolni a garázsban. Előtte nap csak ez a fránya hidegfront járt az eszemben.
Másnap reggel 5 órakor a telefon ébresztőjére keltem. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy kint milyen az idő. Ha lett volna egy légnyomásmérőm, akkor biztosra mondhattam volna. Az interneten már nem volt idő a nézelődésre ez után. Azt vártam, hogy horgászhassak és végre pihenjek. Fél hatkor beültem az autóba és elindultam, megálltam útközben a pékségnél és magamnak is vettem valami ennivalót. Ne csak a halak egyenek meg mindent… Az oda vezető úton, az autó szélvédőjén esőcseppek jelentek meg, de csak egy-két csepp. Volt nálam horgászernyő, tehát nem volt mitől aggódnom… csak a halak kapókedvétől. Odaértem, kiváltottam a napijegyet és elfoglaltam a tó egyik olyan helyét, ahonnan a mélyvíz felé lehet dobálni.
Első feladatom az etető bekeverése volt. Nyári időszak van, világos színű, mézes ízű etetőt készítettem be. Kicsit féltem, hogyha betört a front és a halak finnyásak, akkor jobb lenne a sötétebb szín. De sajnos másik nem volt, inkább a mézes ízre koncentráltam. Ez eddig mindig bevált.
Amíg az etetőanyag „beért”, addig a botokat is kipakoltam és összeszereltem. A két botom azonos hosszúságú, 3.90 m-es. De az egyik az ExtraHeavy míg a másik Heavy.
Mindkettőre azonos méretű (50-es) nyeletőfékes orsót tettem. Hiába feederes technika, a nyeletőfék itt is elkél. Nem egyszer jártam már úgy, hogy ugrani kellett. Sose tudni mekkora a páciens.
A végszerelék mindkét boton azonos. A főzsinórom 22-es monofil. Mivel az ilyen vékony zsinórok nem bírják a folyamatos igénybevételt, ezért mindkét botomra 5-5m fonott dobóelőkét kötöttem 16-os méretben. A szerelék áll még egy 30 g-os gubancgátlós kosárból. Horognak, egy különleges feeder-horgot kötöttem 6-os méretben. Az előke fonott, vagy fluorocarbon, attól függően, hogy a csali pellet vagy élőanyag.
Néha az eső is nekilódult, így jól jött a széles esernyő. A szél ellen is megfelelő menedéket biztosított. Bármennyire is a nyárban vagyunk, a frontok bizony kellemetlen hűvös széllel járnak, főleg ha északról érkeznek. Tehát az sem csoda, hogy a napokban dőlt meg a hidegrekord. Amit hajnalban mértek Nógrád-megyében. 3,4 fok volt a hajnali hőmérséklet.
Felcsaliztam… a székbe ülve már jobb volt minden. Éreztem, hogy megint „nyugi van”. Bár kicsit nyugtalanított ez a hidegfront. Fél 8-ra már mindkét bot várta a kapásokat. Először élőanyaggal és pellettel próbálkoztam. Ezek mind kudarcot vallottak. Ekkor már kezdtem feladni, hiszen bebizonyosult, hogy a front legyőzött. Kínomban már mindent próbáltam de a rezgőspiccekat csak a szél mozgatta, néha olyannyira, hogy már kapásnak láttam.
Az idő már eljárt fél 11 felé. Estig még volt bőven idő, tehát tovább próbálgattam. Volt nálam minden. Pellet, mindenféle ízben, kukorica, tigrismogyoró, élőanyag, bojli (ezeket nagyon ritkán használom, hiszen nem vagyok bojlis horgász). De mit próbáljak ki? Lehet, hogy már mind1... A táskámban kutakodva észrevettem egy pordip-es dobozt, sajtos ízben. Volt nálam folyékony változat is, így megpróbáltam. Kukoricát, vagy pelletet „sajtosítsak”? Kukoricát, de duplán sajtosan. Először a hajszálelőkére egy fél technopuffancsot, majd három szem nagyobbacska kukoricát tettem. Ezután szépen bepaníroztam a csalit, jó sajtosra. Ha ez se válik be, nem tudom mit tegyek fel. Ha itt a front, nincs mese…
A rétegezés abból áll, hogy először a folyékonyba, majd a porba mártom a csalit, majd ismét elölről. Ezt addig csinálom amíg el nem érem a kívánt panír vastagságát. Úgy véltem, hogy a lassan leoldódó dip-réteg a csali közelébe vonzza a halakat.
A feederes technikánál nagyon előnyös az előkerögzítő gyorskapocs is. Nagyon praktikus és időtakarékos dolog, hiszen amíg az egyik horog a vízben ázik, addig egy új horogelőkét csalizhatunk és azonnal lecserélhetjük pár pillanat alatt.
Bevetettem az utolsó jónak vélt ötletemet és vártam a fejleményeket. Közben megint elkalandoztak a gondolataim… a tavalyi horgászatokon, hogy tavaly milyen csalik váltak be a legjobban. Eszembe jutott, hogy akkor a sajtos dipben ázott kukoricával fogtam a legnagyobb pontyomat. Nagy csodákat vártam tőle. Eszembe jutottak ifis éveim, amikor még alig volt fogalmam valamiről. De úgy éreztem azóta sokat fejlődtem, hiszen rengeteget horgásztam azóta. Visszatérve az éber elmeállapotba észrevettem, hogy minden olyan csendes és üres. A mellettem ülő horgászok is abbahagyták a panaszkodást és mereven figyelték a kapásjelzőket, hátha…
A nagy csöndben vad ciripelés hallatszott. A botspiccre tekintve ugrottam ki a fotelomból, hiszen a bot egyharmada a víz felé görbült. Berántottam és éreztem, hogy ez nem kishal lesz. Sporttársaim rohantak, hogy segítsenek megszákolni. A szívem hevesen vert, nem tudtam felfogni, hogy halat fogtam. A halfogás ténye ugyanis abban a helyzetben elég valószínűtlen volt. De megvan, itt fekszik a matracon és cuppog, mint egy kisbaba. A mérleg mutatója a 3,8 kilónál állt meg. Akkor nagyot beolvastam volna a frontnak. Nem tudta tőlem elvenni a halfogás élményét. Persze utána azonnal jöttek a kérdések, hogy mivel fogtam. Elárultam a titkomat bárkinek, aki kíváncsi volt rá. De akkor szerintem mindenki kíváncsi volt, hiszen az a hír járta, hogy a csónakos horgászok sem fogtak semmit.
Végre halat fogtam ebben a cudar, nyomott időben. Visszadobtam és vártam, hátha lesz még olyan bajszos egyén, aki szívesen megismerkedne velem. De azt sem bántam volna, ha nem fogok többet. Leültem és emésztettem a sikerérzést.
Folytattam tovább és arra lettem figyelmes, hogy az égen néhol kék foltok jelennek meg, de egyre több. Majd erre rá, egy jó órára, kisütött a nap és közben egy fiatal kárásznak tetszett meg az élőcsalis végszerelék. Elég pindurka volt, de „aki a kicsit nem becsüli, nagyot nem érdemli”. Nem mértem meg, hanem rögtön útjára engedtem.
Az idő kezdett eljárni, az órám 4 órát mutatott, úgy gondoltam ideje elpakolni és elindulni hazafelé. Mindent eltettem, de szokásomhoz híven a botokat tettem el utoljára. Amikor az utolsó botot vettem ki, éreztem, hogy valami van rajta…de akkor miért nem volt kapás? És tényleg, egy kisponty akart hozzám csatlakozni. Bedobtam barátom mellé és vittem őket haza. A hazafelé vezető úton a nap pislogott ki a felhők mögül és ragyogta be a napomat…
Akiknek az egészet köszönhettem:
A napot remekül zártam és már a nap is kisütött estére. Barátaimtól kíméletesen elbúcsúztam és a belőlük készült pontypatkók (paprikáslisztbe mártva) tették még szebbé a napot. Vacsora közben visszagondoltam a mai napra, a szelet hozó hidegfrontra. Közben a halhúsban egy kis sajtaromát éreztem…
Ez a horgászat arra figyelmeztetett, hogy sohase szabad feladni, mert előbb, vagy utóbb, de meglesz a kívánt eredmény.
Horváth Ádám