Ahogy korábbi írásomban beszámoltam róla, a pontytilalom lejárta után, június legelején még kedvező és eredményes hetek jöttek, hogy kedvenceinkre horgászhassunk. Kicsit később, a június végi és július eleji hőség persze már szerényebb eredményeket hozott a pontyos horgászatainkon. Nem csoda hát, hogy legutóbbi utam ezúttal a hűvösebb vizű, mélyebb medrű, élő Tisza irányába vezetett. Nemcsak a felfedezés élménye vezérelt, hanem konkrét célok is mozgattak, amikor a IV-es öblítő csatornából kifordulva "hegymenetbe" kapcsoltam, KALAUZ nevű csónakom fedélzetén.
A kora reggeli kellemes idő pazar felüdülés volt és menet közben gyorsan szemre is vételeztem pár jónak ígérkező parti helyet, amelyeket majd - terveim szerint - a későbbi horgászataim alkalmával biztos, hogy közelebbről is megvizsgálok. A partba itt-is, ott-is "csinos" lakóhajókat láttam bekötve, ki tudja, talán fogtak is az éjszaka... Éppen ezen gondolokoztam, miközben láttam, hogy mennyi a döglött kagyló! Tudni érdemes, hogy ebben az időszakban a tározótérben és a folyó hátán is, elpusztult kagyló tetemeket gyűjthetünk egy egyszerű merítőszák segítségével.
A kérészrepülés időszaka éppen, hogy lezajlott és máris itt egy újabb természetes táplálék a halaknak, amit örömmel fogadnak és jó tudni azt is, hogy nem csupán a harcsák, hanem számos más halfaj is mohón csemegézik a kocsonyás állagú, jellegzetes szagú kagylóbélből... Érdekesség, hogy az elpusztult kagyló egyedek mindegyike az inváziós amuri kagyló (Sinanodonta woodiana) teteme. Ez a faj a XX. század 60-70-es éveiben került be az országba a kelet felől érkező halszállítmányokkal, és hazánkban inváziós fajjá lépett elő. Ma már szinte az összes hazai vízben megtalálható. Elhullása azonban pontosan abból adódik, hogy nem őshonos Európában, így Magyarországon sem. Vizeinkben él egy őshonos víziatkafaj, mely a kagyló köpenyét átfúrva bejut az állat testébe. A köpenyen található sérülésen keresztül bakteriális fertőzés alakul ki, ami végül a kagyló pusztulásához vezet. A jelenség azért nyáron fordul elő, mert a meleg vízben a baktériumok gyorsabban szaporodnak, így a fertőzés lefolyása is hamarabb végbemegy. Az őshonos kagylófajok alkalmazkodtak a kártevőkhöz, így bennük nem okoz kárt.
Egy ideje már úton voltam, amikor - persze - egyre jobban horgászhatnékom támadt. Egy szememnek szímpatikus helyen, csónakom orrát kisvártatva a nádfalba fordítottam, mégpedig a folyó bal partján. Hosszú karóimmal jobbról és balról még éppen le tudtam fixálni magam, de egy "lépéssel" bentebb már 5 méteres vizet mértem, és pár méterrel bentebb már bő tízeset...
Egyik botomon nadálycsokor tekergett, míg a másikra egy nagy adag kagylóbelet tettem! Az 5/0-ás öblös "MARUTO" jól tartotta a lágy kagylóbelet, amit a húsosabb, inasabb vége felől tűztem a horogra. Az erre a célra használt, "hareszos" botjaim, 2,7 méteres, feszes karakterű, de mindösszesen 180 grammos gyári dobósúlyú modellek. Bíztam a végszerelékemben is, amely most sem volt túl bonyolult, hisz az egyetlen csomó a főzsinóromon, mindösszesen a horogkötésemen volt. Felette 60-70 cm-el pedig, egy ütköző, amibe egy vékonyabb zsinórt hurkoltam, 20 centiméteres hosszban, hogy aztán abba rögzítsem a füles végólmomat.
Mintegy 10 perc ha eltelt, amikor valaki határozottan ráütött a kemény spiccemre! Hoppá, még egy ilyen és máris akasztok, futott át a gondolataimon... majd hamarosan már egy kissé meglepett, kisebb testű harcsának örülhettem. Azonnal vissza is engedtem a bajszost, majd újat dobtam.
A reggel percei gyorsan teltek felettem, és a nap is egyre élesebben kezdte szórni a sugarait. Lábamról lerúgtam a cipőmet és atlétára vetkőzve élveztem a felkelő nap lágy sugarait. Kár lenne tagadni: még akkor is jó volt újra vízen lenni, ha tudtam, hogy hamarosan indulnom kell... A visszaúton már erős napsütést kísért, de örömmel nyugtáztam, hogy a Tisza mindig és minden szegletében képes megajándékozni, az őt tisztelő horgászembert!
Üdvözlettel:
Nagy Robi