Sügértanyán

Több, mint egy hónapig horgásztam a fővárosi betonrengetegben és már igencsak vágyódtam az igazi természet után, ahol a levegő olyan tiszta, hogy már szinte bántja a városi ember tüdejét és az őszi táj a szürkén túl, ezer meg ezer színben kápráztatja el a természetjáró szemét. Ilyen, és egyéb megfontolások alapján választottam következő horgászállomásként a Neszmélyi holtágat, amely a régmúltban számos élménnyel ajándékozott meg. Itt kezdtem el ismerkedni a dunai horgászattal és bár ez az egyik felén nyitott holtág állóvíznek minősül, rengeteg szép balint és csukát adott gyermekkoromban. Ebben az évben sem szándékoztam elhanyagolni ezt a csodás vizet, ami véleményem szerint az egyik legszebb horgászhely az egész országban.






A vízpartra érvén tátott szájjal csodáltam a pöre természetet, mely a nyári zöld ruháját levetve, tarka barka színekbe öltözött. Nem is emlékszem már, mikor voltam utoljára ősszel horgászni, hiszen munkahelyi elfoglaltságaim miatt ez az időszak szinte minden évben kiesett a naptárból. Lenyűgözött, ahogy a kristálytiszta víz visszaverte a környező fák árnyait oly módon, hogy körbe nézvén mindenhol a táj feje tetejére állított tükörképe látszott. Az ilyen pillanatokért érdemes újra és újra visszajárni a vízpartra. Ezek a képek azok, amelyek mélyen bevésik magukat az ember emlékezetébe, hogy a szürke hétköznapok során legyen mire visszaemlékezni, legyen miről ábrándozni.





Csukára számítván hatalmas DAM EFFZETT körforgót csatoltam acélelőkém karabinerébe. A hajnali csendben szinte hallani lehetett a rezgéseit ahogy pörögve túrta a vizet, majd a partközelbe érvén egy egy kavicsnak koppant a levele a dunai sóderágyon. Dobáltam erre és arra, de kapásig sajnos nem jutottam, így méterről méterre araszoltam a holtág süppedős partján keresve a halakat rejtő helyeket. Tudtam csak idő kérdése és valami rácsimpaszkodik műcsalimra, így türelmesen vártam a megfelelő pillanatot.



Időközben egy árnyékos helyre értem, ahol fatuskók sora meredezett ki a víztükörből. Éreztem, ha valahol számíthatok majd kapásra, akkor ez az a hely. Hatalmas villantómat a csökök felé lendítettem és lassan megindítottam a bevontatást. Észrevettem, hogy műcsalimat egy testes, sötét árnyék követi, majd a parthoz közeledve egyszer csak nyom nélkül eltűnt. Mi a csuda lehetett ez? - morfondíroztam. A következő bevontatásnál megismétlődött a dolog... közelebb hajolva láttam, egy raj sügér követi a pörgő vasat, majd a parthoz érvén a falka egy szempillantás alatt szétrebbent.




Mosolyogva konstatáltam, vajon mit is akarnak ilyen apró sügérek ettől a hatalmas körforgótól, de gondolatsoromat egy apró ütés szakította félbe és nem kis meglepetésemre a horog végén ficánkolt egy jó tenyeres csapó sügér. Jézusom, de régen fogtam már belőletek, talán öt év is eltelt azóta, hogy az esztergomi Duna ágon, vagy a Mosoni Dunán elcsíptem egy-egy fél kilós csapót. Óvatosan partra emeltem a falánk kis ragadozót, kinek sikerült begyömöszölnie szájába a csukának szánt ötös körforgó villantót. Gyors fényképezés, és már útjára is engedtem a kis jövevényt.




Hát, ha a sors ezt akarja, akkor legyen... lecseréltem műcsalimat egy aprócska VIBRAX körömvillantóra, mely piros tónusokat is tartalmazott. Tudtam, hogy a piros szín sügérnek olyan, mint bikának a vörös posztó. Biztos voltam az újabb fogásban és csakugyan, második bevontatásra apró koppintást kaptam és a zsinór végén újabb kis csíkos útonálló ficánkolt. Csupán annyit kellet tennem, hogy hagytam lesüllyedni a villantót a fenékre pontosan abba a gödörbe, ahol a sügérfalka tanyázott.




Igazi örömpeca alakult ki végül. Egymás után fogtam a tenyeres sügéreket és az acél előke és vastag zsinór sem igazán zavarta a falánk jószágokat. Több mint fél tucatot gyűjtöttem össze belőlük, mire a raj szétrebbent. Utána hiába dobáltam keresvén, hová is tűntek, már nem akadtam rájuk. Mindenesetre így is rendkívüli élményben volt részem, hogy rátaláltam erre az eldugott sügértanyára.



Miután megbizonyosodtam róla, hogy elfogytak áldozataim, új módszerre váltottam és egy hármas méretű ezüst MEPPS LONG körforgót csatoltam fel a zsinór végére. Új, még háborítatlan helyszín felé lendítettem botomat, és rögtön az első dobásra, szinte a vízbeérést követően, elemi erejű rántás szaladt végig pálcámon. Érzetem, ez már testesebb hal lesz, már fárasztani is kellett a pörgő vasra lecsapó kilós balint.



Parthoz érve nyakon ragadtam a kilós őnt és megszabadítottam a horogtól, amit sajnos elég mélyre sikerült benyelnie. Nem akartam sokáig húzni az időt, mert erősen vérzett áldozatom, így pár gyors fotózás után útjára eresztettem, hogy egy hatalmas farokcsapással elspurizzon a biztonságot jelentő nyílt víz felé.




Miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs több hal a környéken, útra keltem, hogy új állásokat, ígéretes haltartó helyeket fedezzek fel. Ennek az lett a következménye, hogy jól eltévedtem az árparti erdőben és majd egy órát bolyongtam, mire megtaláltam a kivezető utat. Sajnos ez a horgászat végét is jelentette egyben, de nem bántam, hiszen olyan élményekkel tértem haza, ami mostanság elég ritka dolog a Dunán. Ha már idén nem is, de jövő évben biztos vagyok benne, hogy újra ellátogatok Neszmélyre, hiszen még annyi felfedezésre váró titkot rejt magában ez a csodás holtág...