A történetemmel szeretném bemutatni, hogyan lehet kellemesen eltölteni a párunkkal az időt a vízparton, még akkor is, ha mi magunk nem horgászunk. Az írásomat ajánlom minden kedves horgász feleségnek és barátnőnek. :)
Megismerkedésünk óta együtt járunk horgászni, igaz én az elején csak napozni és olvasni mentem ki, gondolván, hogy legalább addig is együtt vagyunk. Mivel nem eszek halat és nem is igazán szeretek hozzájuk érni, úgy gondoltam, mint csendes szemlélő nem zavarok. Kiszabadulok a négy fal fogságából a természetbe, ahol élvezem a napsütést, a csendet, magát a természetet. Ez utóbbit kihasználva az alkalmazott csalikról különféle beállításokban fényképeket is készítettem.
A későbbiekben már addig merészkedtem, hogy a csalikat, ami nem gusztustalan már megfogtam, és ha a horgunkra akadt egy hal, azt én nagy örömmel kiszákoltam.
Bizton állíthatom, hogy néha én jobban örültem a halnak, mint Attila, mert mindet túl kicsinek tartotta, még a 8 kg-ot is, mert az igazi nagy vadat várta: egy 10+ -os pontyot szeretett volna fogni. Ettől kezdve évekig minden pecánk úgy telt el, hogy én szákoltam neki. Ekkor kaptam a szákmesteri rangot is, mert nem volt olyan hal, amit én ne szákoltam volna ki. :)
Egy horgászat alkalmával meg is lett az a 10+-os hal, aminél én nem voltam ott, de nem baj. Amikor a kollégáival megy vagy rossz az idő, akkor én nem megyek, de nem is kell, hiszen kell, hogy pasis pecát is tartson. Azért örülök, ha csak ketten vagyunk a parton, olyankor én, mint ifjú padavan figyelmesen nézem minden mozdulatát, kérdezek a csalikkal és a módszerrel kapcsolatban, amivel éppen horgászik, szákolom az általa megfogott halakat és néha fárasztom helyette, ha neki más dolga akad.
Ilyenkor én újracsalizom a botot és visszateszem a bottartóba, mintha nem is történt volna semmi. Persze mindig rájön a turpisságra és persze én is dicsekszem az ellesett tudományommal.
Ez így ment egészen addig a napig, amikor is megkaptam a Prologic Lotus botomat, amelyre egy Daiwa Ninja orsó került.
Az a nap tele volt lelkesedéssel és elhatározással. A támogatás a párom részéről megvolt, már csak az volt a kérdés, hogy menni fog-e a páros peca, most is olyan jók leszünk-e együtt, mint eddig. Őszintén elmondhatom, hogy a kérdésekre a válasz igen. Attila segít a felszerelésem összeállításában, horgokat köt nekem, -ezt még meg kell tanulnom vagy nem?!- bekeveri az etetőanyagomat, és ha véletlenül rosszul dobok be, akkor Ő újradob nekem. A közös horgászataink minden percét szeretem. Igaz van, amikor másfél óráig nincs semmi kapásom, olyankor jön egy kis „hiszti”, de amikor megszólal a kapásjelző, jön az öröm, főleg ha egy gyönyörű tok akad a horogra.
Nem bántam meg, hogy olyan sportot választottam, amilyet a párom is űz, mert így nem csak az életben támogatom, hanem a hobbijában is.
A saját bőrömön tapasztalom meg azt, hogy ki kell szabadulni a négy fal közül, hogy nem csak nézni kell a természetet, hanem annak a részévé is kell válni.
A mai rohanó világban hajlamosak vagyunk a szeretteinket elhanyagolni, a kevés szabadidőt a háztartásra fogni, de csak azt tudom mondani, hogy ezt ne tegyük. Szakítsunk heti egy alkalmat arra, hogy a párunkkal töltsünk egy napot és hagyjuk a háztartást máskorra. Nőként tudom, hogy amit ma megcsinálok, azt akár holnap újrakezdhetném, így arra biztatlak benneteket, hogy ha csak olvasni is, de menjetek a férjeitekkel a vízpartra, és mint csendes társ a háttérben meghúzódva talán a jövő női horgászai lesznek belőletek. :)
Üdv:
Edo
