Szarva közt a tőgyét

Ahogy belepetünk a nyár utolsó hónapjába, egyre inkább késztetést éreztem, hogy látogatást tegyek a fővárosi Duna partján márna fogás célzatából. Nem tagadom, az előző évben csupán soványka zsákmánnyal ajándékozott meg a folyó, de bíztam benne, hogy előbb-utóbb újra sikerül partra segítenem néhány termetes folyami harcost, mint azt a helyi erőktől is láttam már számtalanszor az utóbbi időben. Nem egyszer gyönyörű, három kiló fölötti márnákat, több kilós dévéreket húztak partra azok a sporik, akik úgy ismerik környéket, mint a tenyerüket. Az elmúlt esztendőkben igen csak hozzánőttek a szívemhez a márnák. Ezeket a csupa izom, ádázan küzdő vadvízi halakat nem lehet egy napon említeni, a beszórt tápra disznócsordaként betóduló, elhízott tavi pontyokkal. Megfogásukhoz érteni kell a Dunát. Megérezni, hogy a szélsőségesen változó folyami körülmények között, hol számíthatunk előfordulásukra. Úgy döntöttem, hogy az augusztusi hónapot nagyrész a márna horgászatának fogom szentelni, hátha kitárja előttem az öreg folyó féltve őrzött titkait…



Mielőtt a kalandra rátérnék, pár mondatot írnék a felszerelésemről is, mert a márna horgászatban ez kulcsfontosságú. Az előző évben nagy halaimat mind azért vesztettem el, mert nem megfelelő bottal horgásztam rájuk. Az általam alkalmazott fenekező módszerhez egy minimum 3,9 méteres heavy feeder bot szükséges. A túl rövid pálcák nem tudják kellőképpen eltartani a kövek közé igyekvő márnát a fenéktől. Ha sikerül az aljzattól eltépni halunkat, az már fél siker, de ez nem kis kihívás, főleg egy három kilót meghaladó jószág esetén, amely ráadásul kihasználja még a sodrás erejét is. Szükséges továbbá a feeder bot rugalmassága, mert a lágy bottal szépen le lehet követni halunk kirohanásait, így az nem vadul meg olyan mértékben, mintha kemény bottal rángatnánk. Kifejezetten márnázás célzatából rendszeresítettem két darab Daiwa Procaster Heavy Feeder botot ebben az esztendőben. A felszerelés másik kritikus pontja a végszerelék. Mivel márnára általában nem szoktam etetni, egy nagy véghurkos csomót használok oly módon megkötve, hogy a horog előkét nem a főzsinórból, hanem 0,28-as fluorocarbonból készítem. Ez a vízben teljesen láthatatlan zsinór minden esetben több kapást hozott, főleg nappal. A tányérólom súlyának 80 grammot tartom a legoptimálisabbnak. Úgy tapasztaltam, hogy ez az a súly, amit még éppen továbbvisz a Duna sodrása az általam horgászott helyeken, de a medertörésnél mindig megáll. A halak pedig bizony legtöbbször itt tanyáznak. A túl nehéz ólom gyorsan lefekteti a szereléket, a túl könnyű nehezéket pedig könnyen tovaviszi a sodrás.




Úgy döntöttem, munka után kinézek a budai rakpartra, hátha belefutok pár kóbor márnába. Mivel a vízállás rendkívül magas volt, csak a lépcsőkön tudtam helyet foglalni. Kicsit kedvem szegte a sok szemét, hídról ledobált törött alkoholos üvegek, melyek szanaszét hevertek a földön. Úgy kellet félresöpörnöm a lábammal, hogy tiszta helyet készítsek. Egy botot hoztam csupán magammal. Mivel ágast nem lehet leszúrni a beton lépcsőkön, kézben tartott pálcával szoktam várni a kapást. A kisebb pontyozó horogra dobókocka méretű friss sajtdarabot tűztem, majd szerlékemet bepöccintettem az előttem kavargó zavaros vízbe. Épphogy csak leért nehezékem a fenékre, bang, megütötte valami a bot spiccét. Beletartottam a kapásba és megindult halam sodrással szemben. Új pálcám nem hazudtolta meg önmagát, gyorsan sikerült felszínre terelni vele egy gyönyörű, egészséges másfél kilós márnát. Az egész baleset nagyjából öt perc alatt történt meg. Ej, bezzeg tavaly vagy hat éjszakát kint töltöttem a budai rakparton egy ilyesforma halért.




Ebből még lehet ma akármi, gondoltam… gyorsan újracsaliztam botomat, majd visszadobtam szerelékemet az imént sikeres helyre. Bang! Újabb ütés a bot spiccén. Akasztottam és ismét ádáz harc kezdődött a szutykos habokban. Rövid küzdelem után sikerült lépcsőre vezetni egy újabb másfél kilós forma Marcit. Ez nem lehet igaz, még negyed órája sem vagyok itt és már a második gyönyörű dunai halat fárasztottam ki... Úgy látom eltaláltam szarva közt a tőgyét… :o) Ezúttal megkértem egy éppen arra sétáló szerelmes párt, készítsenek már rólam és zsákmányomról pár képet. Miután megszabadítottam halamat a horogtól, visszaengedtem lakhelyére. Lábaim remegtek az adrenalintól, türelmetlenül vártam, mit tartogat még számomra a Duna a mai napon.





Ekkor egy félórás szünet következett. Pontosabban szünet a halfogásban, mert a bot végét sorozatban ütötték a márnák, de vagy nem akadt meg a horog, vagy lefordultak halaim kőbe futva, vagy a tovasodródó gallyaknak köszönhetően. Miután a part közelében megszűntek a kapások, beljebb dobtam a sodorvonalhoz és próbálkozásom ismét eredményt hozott. A kapásra bevágtam és botom karikába hajlott. Éreztem ez már egy akkora márna lesz, amit a budapesti szakaszon idáig sosem sikerült kifognom. Igen, de akkor még nem ezzel az új bottal horgásztam... Rövid adok-kapok harc után sikerült halamat elszakítanom a veszélyes zónától. Vízközt már jóval több esélyem maradt felvenni a küzdelmet. Óvatosan, de kellő határozottsággal bántam áldozatommal, melyet az hatalmas farok csapásokkal díjazott a víz felszínén.




Mikor úgy láttam halam elkészült erejével, óvatosan kivezettem a szélső lépcsőkre, melyek úgy csúsztak, mintha jégre léptem volna. Mivel merítő szákot nem hoztam magammal, tarkón kellett ragadom a termetes márnát, ami nem volt egy veszélytelen mutatvány, de végül sikerült. A hídról bámészkodó turisták tapssal jutalmazták sikeres fogásomat. Sajnos mérleg nem volt nálam, de 63 centis márnám súlyát nagyjából három és fél kilósra saccoltam. Készítettem róla fényképeket minden elképzelhető szögből, de mivel a parton éppen nem volt senki, akit megkérhettem volna, közös fotó ezúttal nem született. :o(




Miután halam megkapta a neki járó reflektorfényt, óvatosan ráléptem az alsó lépcsőfokra, majd gyengéden vízbe helyeztem. Ismétlődő előre-hátra mozdulatokkal értem el, hogy az oxigénben dús folyóvíz átjárja kopoltyúit, majd mikor elkezdte próbálgatni elejét, taszítottam rajta egy isteneset és hatalmas fröccsenéssel újra birtokába vette az áradó folyót. Hídról bámészkodó közönségem ezt a műveletet újabb tapsviharral honorálta. Boldogan néztem fel rájuk és felfelé mutatott hüvelykujjammal köszöntem meg nekik a lelkes szurkolást.




Még fél órám volt sötétedésig, mely idő alatt további két márnát sikerült partra parancsolnom. Az első olyan nyolcvandekás forma, míg a másik, talán ha fél kilós jószág lehetett. Újabb nagy márnát ugyan nem sikerült fognom, de cseppet sem bántam, hiszen az elmúlt esztendőben bármit megadtam volna egy ilyen eredményes napért. Sötétedés után meglátogatott Gábor barátom, de ő sajnos már nem látott halat, ugyanis amint a napkorong eltűnt a budai hegyek mögött, a márnák kapókedve lelohadt. Vidáman csomagoltam össze felszerelésemet és fütyörészve indultam a metrómegálló felé.



Az Erzsébet hídon áthaladva még egyszer visszatekintettem a tett színhelyére. Igen, ez az elmúlt pár óra egyértelműen az év legjobb horgászata volt. Nagyjából harminc kapást, tíz megakasztott és öt kifogott vadvízi halat mondhatok magaménak ezen a rendkívül nehéz terepen. Azonban úgy döntöttem, mégsem fogom erőltetni ezt a helyet a továbbiakban, inkább próbára teszem szerencsémet más jellegű márnás pályákon is. És a Duna vastagon jutalmazta úttörő próbálkozásaimat! Biztosítalak titeket, ha az elkövetkezendő időszakban is velem tartotok, hihetetlen kalandokról számolok be nektek, dunai márnákkal vívott macska-egér harcokról… :o)