Egy kis emlékeztető arról, mi ez az egész: Manapság rengeteg szó esik arról, hogy lesz-e egyáltalán ember a Földön 50-100-150 év múlva. Azon belül a legtöbbször olyan témákról jelennek meg cikkek és tanulmányok, hogy milyen lesz az időjárás, meg a tenger vízállása és hogy mit fogunk enni, ha így folytatódik a klímaváltozás. De arról sokkal kevesebbet beszélnek, hogy mit lehet majd fogni a mai Magyarország területén kialakuló Pannon Félsivatag tavaiban és folyóiban, ha lesznek ilyenek egyáltalán. Pedig minket ez legalább annyira érdekel, mint a felmelegedés nemhorgászok által komolyabbnak tekintett következményei.
Keserédesen vicces vagy nyomasztóan gondolkodós? Mindenkire rábízzuk a lentiek feldolgozását... :)
Tüskevár 2059., 1. rész - Két fiú, egy majom és egy emberevő flamingó
Tavaszi szél vizet áraszt, kajmánom, kajmánom / minden hüllő társat választ / kajmánom, kajmánom
Úgy röpült az idő, mint egy jól megtömött etetőkosár.
Ladó Gyula Tyrion akkorát ásított, hogy belereccsent az állkapcsa, aztán óvatosan kinyitotta a bal szemét. A légpárnás tutaj korlátjára feltámasztott meztelen és igencsak piszkos lábát látta meg először, aztán attól balra egy narancssárga bóbitás csukázó úszót, attól balra meg a végtelennek tűnő nádast, amit csak nagyritkán tört meg egy-egy vízben álló facsoport. A távolban, valahol arrafelé, amerre Matula bácsi kunyhóját sejtette, többezres pelikáncsapat kapott éppen csattogva szárnyra.
Ladó Gyula Tyrion úgy érezte, mintha csak egy nap telt volna el azóta, hogy legjobb barátjával és osztálytársával, Pondoray Boromirral, akit mindenki csak Bütyöknek szólított, megvárták, hogy mindenki kimenjen az osztályteremből és végre elő merték venni a jó órával korábban kiosztott bizonyítványukat, hogy megnézzék, tényleg ugrott-e a nyaralás az átkozott matekhármas miatt. Ladó - a hetedikes barátaihoz hasonlóan mostantól mi is nevezzük egyszerűen Légpárnásnak - biztos volt a hármasban, ezért amikor a kezében tartott, összehajtott sportújságot egy sorral lejjebb húzta a bizonyítványon, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Kengyel tanár úr megkegyelmezett rajta és tényleg összejött a négyes, vagyis az álomnyaralás, amit az apja arra az esetre ígért meg neki, ha nem lesz egyetlen rossz jegye sem. Most meg úgy ringatóznak itt Bütyökkel a Jász beltenger egyik öblében, csukakapásra várva, mint két öreg pákász, akik az egész életüket itt, ebben a Kecskeméttől Kisvárdáig hullámzó vízi paradicsomban élték le.
“Mit mondott a Matula bácsi? Kijön értünk az elektromos jetskivel vacsora előtt?” - kérdezte álmos hangon Bütyök. Légpárnás lustán jobbra fordult és ránevetett a barátjára:
“Először valami olyasmit motyogott, hogy menjen ki elétek a görbelábú dorozsmai pálmatolvaj, aztán meg azt mondta, hogy ha a fiataluraknak annyira sürgős a halfogás, hogy nem érnek rá besegíteni a garnélafarmon, akkor egész biztosan haza is fognak találni, még GPS nélkül is, elég lesz a szag iránt jönni.” Légpárnás felfújta az arcát, aztán miközben kifelé préselte a levegőt, két oldalról úgy ütögette a tenyerével, hogy tökéletesen sikerült utánoznia a vízfelszínen pergelődő édesvízi garnéla jellegzetes csobogását. Ezen mindketten nevettek.
“Te el tudod képzelni, hogy itt többszáz éven át szántóföldek, mezők és falvak voltak?” - kérdezte Bütyök, miközben kitekerte a felszerelését és gyorsan ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a csalinak feltűzött féltenyérnyi compóval.
“Hát irtó fura belegondolni” - válaszolta Légpárnás, majd mély hallgatásba burkolózott.
Amúgy kifejezetten szeretett ilyen témákról trécselni, de mivel természetismeretből egész évben az Elárasztással foglalkoztak, most éppen szinte bármiről szívesebben csevegett volna, mint arról, hogy mekkora hazardírozás is volt az, amikor Flakon Xhaqiri, az Unió elnöke 2048-ban, végső kétségbeesésében elrendelte az összes megmaradt európai folyó gátjainak lerombolását és a visszatérést az árvízi gazdálkodáshoz. Pedig Ladó két ötös dolgozatot is írt a Folyóparti Városok Ligájának lázadása után kitört Első Vízügyes háború történetéből, és álmából riasztva is pöpec kiselődást tudott volna tartani arról, hogy a Felmelegedés miatt száraz, forró pusztasággá változott, éhező, a Nagy Grönlandi Exodus miatt addigra félig már el is néptelenedett Európa klímáját hogyan változtatta meg alig tíz év alatt az, hogy a kiszáradt folyók egykori medreiben lezúduló gigantikus tavaszi áradásokat kiengedték a 20-30 méter magas gátak közül, hogy kontinens egyetlen hatalmas szubtrópusi klímájú mocsárrá változzon. Légpárnás hajnali kárászozás közben is le tudta volna rajzolni, hogy a kétezer kilométer hosszú, 1500 kilométer széles, szinte egybefüggő, langyos vízfelület fölött hogyan alakultak ki azok a felhőrétegek, amik azóta is biztosítják a Mocsár vízutánpótlását, miközben a napsugarakat visszaverve megakadályozzák, hogy Európa klímája kontinentális-sivatagivá változzon.
Ha nincsenek a megsárgult családi hologramok, Légpárnás el sem hitte volna, hogy az anyja és az apja fiatal korukban szárazföldi úton jártak le Budapestről a Balaton-öbölhöz, amit akkoriban még simán csak Balatonnak hívtak és egy félig kiszáradt tavat jelentett.
De most bármire inkább vágyott volna, mint a tananyag átismétlésére, ezért megpróbálta egy kis pecával elvonni Bütyök figyelmét. “Figyelj, Boromir” - mondta hamiskásan, mert jól tudta, hogy a barátja azonnal ugrik, ha a hivatalos keresztnevén szólítják - “fogadjunk, hogy három dobásból megfogom a jó halat”, azzal rámutatott a tutaj farában heverő pergetőbotjára. “És te választhatod ki, hogy melyik csalival próbálkozzak.”
“Ha nem fogsz háromból, enyém egy tetszés szerinti pergetőcsali a dobozodból” - vágta rá Bütyök.
“Áll az alku” - válaszolta Légpárnás.
Mindeközben Matula Gandalf, a Közép-Magyarországi Pákász Zrt. senior garnélaprojekt-menedzsere nagyot nyújtózott a nádból épített kunyhója előtt, végignézett a kifeszített drótokon száradó kajmánbőrök során, aztán sercintett egyet. Csikasz, az idomított huszármajom azonnal pattant, apró kezecskéjével belenyúlt a Matula rozzant széke alatt heverő margarinos dobozba, kihúzott belőle egy bétellevelet és egy darab arékadiót, az utóbbit villámgyorsan belecsavarta az előbbibe, majd a kis zöld csomagocskát Matula kezébe nyomta. Az öreg fogta az ujjpercnyi kis pakkot, unott mozdulattal az ínye és az ajka közé nyomta, aztán lassan rágni kezdte.
...
Légpárnás felállt a tutajon, átváltotta a felkapókart, hátralendítette a Bütyök által felrakott felszíni aranyhörcsög-imitációt, majd elengedte az első dobást. A csali pontosan suhant be a két nádsziget közötti, legföljebb kétarasznyi szélességű csatorna közepébe. Légpárnás behúzás közben a bothegy jobbra-balra mozgatásával próbálta ingerlővé tenni a mozgását, ahogy Matula bácsitól látta, de az első dobás így sem adott halat. Másodikra az egyik sziget túloldalán húzódó hinarast célozta meg. Ám hiába rezegtette néha egyhelyben, majd ugráltatta lassan maga felé a műhörcsögöt, itt sem volt rá jelentkező.
Feszülten forgatta a fejét, amikor a bal oldali nádsziget mögül a felszínen vadászó kígyófejű hal jellegzetes buffanását hallotta meg. Maga a rablás éppen a látókörén kívül, takarásban történt, de a nádsarok mögül nemsokára elő is tűntek a loccsanás hullámai. Légpárnás magában elszámolt ötig, aztán még egyszer megnézte, hol a sarok, majd dobott. A szőrrel borított wobbler magas ívben szállt a sarok felé, ám, ha nem sokkal is, de elhibázta, és a nádas fölött átrepülve esett le a szigetecske túloldalán. Légpárnásnak megmakkanni sem volt ideje, mert hangos loccsanás hallatszott, miközben valami ismeretlen őserő olyan svunggal rántotta meg a botot, hogy a fiú térdre zuhant. A következő pillanatban a nád mögül éles sikoly harsant, miközben a fék úgy berregett, mint Matula, amikor tévedésből a napelemekbe szánt hűtőfolyadékot itta meg.
“Tüdősharcsa?” - tippelt Bütyök.
“Inkább olyan a hangja, mint az anyámnak.”
Légpárnás hirtelen elkomorult.
“Ez nem is az anyám volt, hanem inkább Arwen mama, a nénikém!” - azzal beröffentette a motor és mindkét oldalon többméteres vízfüggönyt húzva előrelendült a hozzá hasonlóan légpárnás tutajjal.
Tíz méter után hirtelen elvette a gázt, aztán a legrosszabbra is felkészülve balra tekerte a kormányt.
A nádsarok mögött azonban nem Ladóné Kovács Sansa, sőt mégcsak nem is Arwen néni, hanem mindössze egy csapzott flamingó fogadta őket. A flamingó a szélvízben állt egy zsombékon, vagyis egészen pontosan hevesen dülöngélt és éppen azt mondta, furcsán bugyborékoló hangon, hogy
“Miért nem tanultál meg dobni, te szerencsétlen idióta.”
A fiúk még fel sem tudták dolgozni a megdöbbentő jelenséget, amikor a víz felkavarodott körülötte, a flamingó pedig lassú, egyenletes mozgással, függőlegesen felröppent a vízből, de anélkül, hogy a szárnyát akárcsak megrebbentette volna. Úgy nézett ki, mint a tengeralattjárókról indított interkontinentális atomrakéták a régi ismeretterjesztő filmeken. De ez a flamingó valami hatalmas zsákmányállatot húzott magával a levegőbe! Bütyök halálra vált arccal döbbent rá, hogy a Jász beltenger legközönségesebb madara, szakítva klasszikus, apró rákocskákból és halivadékokból álló menüjével, István bácsit, Légpárnás nagybácsikáját emeli éppen a magasba, méghozzá a hajánál fogva!
“Mi a jászfényszarui víziló térde kalácsát kerestek ti itt?” - kérdezte István bácsi, akiről vastag patakokban folyt a víz és az iszap, miközben a flamingó nem bírta tovább emelni a súlyát és megállt vele a levegőben.
“Neked egy műflamingó van a fejeden?” - kérdezte döbbenten Légpárnás, aki ekkorra fogta fel, hogy mit is lát valójában.
“Nem, egy élő próbál éppen elragadni, mint valami átkozott sasmadár” - válaszolta epésen István bácsi.
“De miért?” - dadogta a fiú.
“Lőni akartam pár jércét az asszonynak, megkívánta a flamingópaprikást tejfellel és galuskával. Csalimadárral sokkal gyorsabban megy a dolog. Tudjátok, milyen gyanakvóak” - nevetett a főagronómus, azzal levette a fejéről az úszósapkára házilag ráapplikált, jókora műmadarat.
A fiúk ekkor vették észre, hogy István bácsi egyik füléből csöpög a vér.
“Csak azt tudnám, ki volt az az istenverte barom, aki az előbb fülön akasztott ezzel a műhörcsöggel” - húzta ki a horgászmellénye felső zsebéből Légpárnás kedvenc kígyófejűző csaliját.
A két fiú álságos döbbenettel meredt a túlzottan is ismerős műcsalira.
“Onnan dobta át a szerencsétlen, a nád túloldaláról” - mutatott a sziget felé István bácsi, a fején a flamingóval. “Ti merről is jöttetek?”
Pondoray Boromir hirtelen úgy érezte magát, mint amikor az ötödikes osztálykiránduláson letért a tanösvényről és a kiskunsági homokszigetek egyikén játékből a mellkasára ült egy jó mázsás lamantinkölyök, és addig nem volt hajlandó lemészni onnan, amíg Kengyel tanár úr le nem csalogatta a Dubovánszky szendvicséből elkunyerált salátalevéllel, majd el nem magyarázta az osztálynak, hogy a Jász beltengerben ma már több ilyen vízi életmódhoz alkalmazkodott szirtiborzféle növényevő emlős él, mint eredeti, dél-amerikai élőhelyükön.
Bütyök tehát kétségbeesett pillantást vetett Légpárnásra, aztán éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor a nádas túloldaláról heves beszélgetés zaja hallatszott. István bácsi tekintetében megvillant valami, majd potrohos termetére rácáfolva villámgyors mozdulattal belenyúlt a vízbe, ahonnan egy rákcsapdát emelt ki. A következő mozdulattal már ki is ficcentette belőle a csaliként szolgáló, két napig nejlonzacskóban rohasztott struccmájat és azzal a svunggal át is dobta a nád fölött. Két másodperccel később velőtrázó sikoly harsant, majd mintha valaki azt mondta volna, hogy “Bácsikám, ez a habverőd?”, aztán heves, bár egyre halkuló csobogás hallatszott, majd csönd lett.
(Vége az első résznek, folyt. köv.)
