NEM VIGYÁZUNK ELÉGGÉ A DUNÁRA – DERÜL KI A MAGYAR FELMENŐKKEL RENDELKEZŐ BRAŇO MOLNÁR ÚJ DOKUMENTUMFILMJÉBŐL
Azt gondolnánk, hogy a Dunát nekünk, magyaroknak nem kell bemutatni, ám BRAŇO MOLNÁR, a
magyar gyökerekkel rendelkező szlovák filmes olyan, pusztulásra ítélt oldalát tárja fel a magasztos
folyónak, amit majdnem mi is megéltünk. Személyes hangvételű Utazás a Dunán című
dokumentumfilmje július 21-én vasárnap 14 órakor debütál a Viasat Nature műsorán. Ennek
nyomán mutatjuk be az óriási károkat okozó Bős-nagymarosi vízlépcső szomorú történetét.
„Először a fák kezdtek el pusztulni”
2850 km-es hosszával a Duna Európa második leghosszabb folyója a Volga után. A Fekete-Erdőből
ered, a Fekete-tengerig tartó hosszú és kacskaringós útja során összesen 10 országot érint és további
hétből gyűjt vizet. Az Ősduna valamikor a pliocén korban, évmilliókkal ezelőtt alakult ki, akkor még
észak-déli folyású volt, később fordult csak nyugat-keleti irányba.
A Kisalföldet nagyjából 2 millió
évvel ezelőtt érte el, a Fekete-tengerig pedig csupán néhány tízezer éve jutott el. Deltája alig több
tízezer évesnél és a legnagyobb az Unióban; 45 különböző édesvízi halfajtának ad otthont és 1991
óta a világörökség részét képezi.
Molnár a Duna mellett nőtt fel. Nagyapja határtalanul lelkesedett a folyóért, ez az odaadás átragadt a
fiúra. „Egész életemben kapcsolatban álltam a természettel, különösen az Alacsony-Tátrával és a
Dunával: életem javarészét itt töltöttem, kamerával a kezemben” – nyilatkozta filmje kapcsán,
amelyben rendkívül személyes érzelmekkel mutatja be, mivé vált a folyó egy elátkozott projekt
során.
A Gabčíkovo-nagymarosi vízlépcső a Duna magyarországi és szlovákiai szakaszát érintette volna, a
célja az energiatermelés és az árvízvédelem volt. A tervek része volt két duzzasztómű, egy erőmű
(Bősnél) és egy vízlépcső (Nagymarosnál) építése is, amelyet 1986 és 1990 között kívántak üzembe
helyezni. Igen ám, de a beruházásra a magyar és a szlovák fél is anélkül bólintott rá, hogy annak
környezeti és társadalmi hatásait megvizsgálták volna… Az építkezést szerencsére leállították, ám így
is visszafordíthatatlan károkat okozott: a folyó lelassult, ülepedni kezdett, ami rengeteg
szennyeződéssel jár.
Molnár sem hallja már azokat az énekeket, amit az egykoron sebes folyású Duna dalolt neki
gyerekkorában. „Először a fák kezdtek el pusztulni” – emlékszik vissza keserűen az 1992 őszét követő
eseményekre. A fűzfák gyökerei nem bírták a permanensen vizes talajt – már amelyik egyáltalán
megmaradt, hiszen a területrendezés során betonfalak közé szorították a folyót, a partmenti fákat
pedig kiirtották.
A betonon túl szennyeződéssel teli mocsarak jöttek létre, amiket a természetes
áradások immáron nem tudtak elmosni. Az élővilág is megritkult. A horgászok panaszkodnak, hogy a
kapás 70%-kal esett vissza. A madárpopuláció is jóval alacsonyabb lett a fészekrakó helyek
eltűnésével, illetve legfőbb élelmüknek, a rovaroknak is nyoma veszett a Dunát övező füves területek
visszahúzódásával.
Járhattunk volna mi is rosszabbul, de hazánkban a Duna végül nagyjából érintetlen maradt, annak
gazdag élővilágával együtt. És reménykedhetünk, mert úgy tűnik, a természet visszafoglalja a
betonnal megerőszakolt partokat, és talán a folyó is elkezd egyszer úgy énekelni, mint a filmes
fiatalkorában.
Keresd a filmet a VIASAT NATURE műsorán!
