Augusztusra jár, annak is a második fele. Talán ez a legszebb évszak erre felé, a hajnali párával és a tompább fényekkel. Sokat nem kell találgatnom hová ülök, az én régi helyem mindig szabadon. Szinte mindig így volt, az öreg akácok horgászhely fölé nyúló lombkoronája, a szűk, de vastagon benyúló nádfallal megáldott nyiladék soha nem a kényelmes pecát kedvelőket vonzotta. A faágaktól nehéz bedobni, míg a nádfal és a nád előtt elterülő mély víz a fárasztást teszi kétesélyessé.
Gyerekkorom óta vonzott ez a hely, ki tudja hány nyarat töltöttem el itt. De mégis, sajnos pontosan emlékszem, már 20 nyár telt el azóta...Már vagy három éve nem jártam itt, foghatom a rohanásra, az időhiányra, akármire, de már nagyon hiányzott. Minden olyan mint régen, talán csak a fák lettek még nagyobbak, amúgy is jóval öregebbek a tónál és nálam.
A felkészülést nem vittem túlzásba, a két rövid, finom botra method feeder szerelék került,az egyik kosárba egy nagyon egyszerű, saját vajsavas erjesztésű keverékkel, míg a másikba Bait-tech Mojo némi mikropellettel megspékelve. Két olyan anyagot választottam, ami ilyen beállt, mozdulatlan nyári vízen eredményt hozhat. Az erjesztett anyag kukoricadara és zabpehely 23-13 arányú keverékéből állt, amit erjesztett kukoricáról levett tejsavas lével kevertem be. A Mojo is tipikusan az ilyen nyári, pangó vizekre való. Könnyű szemcséi a vízréteg minden irányába terjednek, továbbítva fehérjében dús, hal- és húslisztes ízanyagait.
A horgászhelyem előtti nádas rejti a tó leggyorsabban mélyülő részeit, így néhány marék csemegekukorica beszórásával garantálható, hogy több is megjelenik majd itt a nagy fák és a magas nád árnyékában hűsölő pontyokból.
Látszik hogy nehéz nap lesz ez, halugrás vagy mozgolódás sehol se látható. Fél óra elteltével azért felsír az erjesztett kajás bot orsójának a fékje, szép két kiló feletti tőponty teszi próbára a finom szereléket. Újra rájövök amit már régóta tudok, itt aztán tényleg kihívás a peca, a nádfal 4méter szélességben nyúlik be, viszont bedobni a fától 3 méternél hosszabb bottal nem lehet. Folyamatos koncentrációt igényel hogy a hal ne törjön be a nádba...Alig tíz perc múlva ugyancsak az erjesztett etetőre van egy hasonló kapás, a hal is ugyanakkora.
Ahogy érkeztek a pontyok nád elől úgy el is tűntek. Sebaj, szeretek itt a fák alatt ülve gondolkodni. A terjedelmes lombokon nem süt át a nap, bár ugyanannak a tónak a partján ülök, ahol a többiek, ez mintha mégis egy külön világ lenne, az én kis világom ami most visszafogadott.
Régen is mindig úgy volt hogy a reggeli kapások után délben újra megjelentek itt a pontyok-nyugtatom magam, de ez most vak reménynek látszik. Egy régi "szakállas" helyi trükköt azért még bevetek, a Mojoval töltött kosár tetejébe egy sárga puffasztott rizs-egy csonti szendvicset szúrok. Számtalanszor húzott ki versenyeken is ez az egyszerű, itt kitanult csalizási mód a csávából.
Távol a nádtól a tó közepére dobom a szerelékeket. Eltelik tíz perc, semmi. Majd még tíz amikor már arra gondolok hogy rég leázott a rizs és újra kéne csalizni, határozottan begörbül a spicc majd az egész bot. Bevágás után a hal megindul, ahogy a 2-3 kilósak szoktak, de ez valahogy nem akar megállni, már jobbra lehúzott vagy 20 métert, ideje ráfogni a dobra, mielőtt összeszedi a többi horgász zsinórját. Sikerül megállítani a halat! Sőt lassan, de biztosan közeledik.Tudom hamarosan jön a neheze, beirányítani a nádnyiladékba, anélkül hogy a nád alá törne. A hal közeledtekor fék behúz, tudom a light feeder és a szerelék minden tartalékára szükség lesz, hogy eltartsam a halat a nádtól. Karom megnyúlik ahogy igyekszem a 3 méteres bottal túlnyúlni a 4 méter széles nádfalon, minden a pattanásig feszül, a hal burványokat tol a nád szélén, félig már a nádban érzem...valahogy megkönyörül és befordul a nyiladékba. Győztem, gondolom, aztán ahogy a merítőt tolnám megakad valamiben. Az óriási tuskó az melyről teljesen megfeledkeztem és a magas vízállás elrejtette előlem. Pedig tudnom kéne hogy ott van, életem első pontyát éppen erről a tuskón állva merítette meg nagyapám éppen 20 éve. Akkor lentebb volt a víz és sajnos már Ő is csak fentről figyelheti, hogy fogom elszúrni ezt a gyönyörű halat. A hal a tuskó fölé úszik, valahogy éppen alá tudom tolni az ide szánt kisebb merítőmet, alig fér benne, a farka kilóg, de megvan. Csak egy fotózásnyira rabolom a csodás, nyurga testű 6-7kiló közötti tükrös idejét, megy is vissza, mint társai.
Fogtam már máshol jó néhány kétszer ekkorát, de itt és most ő többet ér nekem mindnél. Csak mosolygok a fákra és azért még újra dobom a puffasztott rizs-csonti kombót. Gyorsan még egy háromkilós tőponty a jutalom. Az idő lejárt, elég is volt mára. Boldogabban megyek haza, mintha kupákat nyertem volna...Mert egy darab mindig ott marad belőlem az öreg akácok alatt, amit az ilyen augusztusi hajnalokon újra megtalálhatok.
Szekeres Tibor
