Már majdnem véget ért a kérészek repülése. Nem mondom, hogy nem láttunk már nagyobbat, de ígéretesnek tűnő virágzás volt az idén. Állítólag ilyenkor nem érdemes a vízre menni, hiszen minden hal a felszínen röpködő, vergődő „bogarakat” szedi össze, és addig esznek, míg pukkadásig telve várhatják a következő esti lakomát. És valóban! Esténként megannyi halmozgás közepette sokan csapódnak be és próbálnak szerencsét. Általában sikertelenül. De nem úgy napközben! Ha jól választunk napszakot mindent a rendes kerékvágásban találunk. Egy ismerősöm keltette fel érdeklődésemet, miszerint az egyik kedvelt Szolnok fölötti folyószakasz kong az ürességtől. Már ami a horgászokat illeti…
Festői környezet horgászok nélkül
Nem siettem el a dolgot, hét óra körül álltam meg az ártéri erdő szélén. A kocsiajtót halkan becsukva leereszkedtem a biztonságosnak korántsem mondható lépcsőn. A parton sehol senki, a vízen nem látni csónakot. A csöndet csak a néhány száz méterrel lejjebb levő hídon közlekedő vonatok törték meg. Hogy épségben jussak le a kövezésre, felszerelésemet kétszer annyi körben hordtam le, mint ahogy azt más körülmények között meg tudtam volna oldani.
Az előkészületek alapja a biztonságos elhelyezkedés
Elsőként a ládámat igyekeztem stabilan elhelyezni azokon a köveken, amik kisebb rugdosás ellenére is mozdulatlanok maradtak. Mivel az etetőanyagot már előző este elkészítettem, ezután rögtön a meder feltérképezéséhez láttam. Ránézésre alig folydogált a Tisza, a vízmélységről pedig volt némi információm. Egy hat grammos, gömbölyű úszót tettem fel az első top szetre. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a pálya nem lesz egyszerű. A parton található hatalmas kövekből a vízbe is bőséggel jutott. A kövek alá pedig a sodrás kisebb nagyobb ágakat helyezett. Elbukdácsoltam a hosszú bottal a kezemben le is, fel is néhány tíz métert. Hátha csak egy akadósabb helyre raktam a ládát, és arrébb költözve egyszerűbb lesz a helyzet. De nem. Belenyugodva, hogy lehetne rosszabb is, egy nagyméretű mérőólommal megkerestem a lehetséges akadókat. Talán ötméteres lehetett az a szakasz, amin úsztatni tudtam. Ha ennél lejjebb engedtem a szereléket, csak a horogtemető lakóinak számát gyarapítottam.
Ilyen kövek találhatók a mederben is
A kép egyszerűen alakult: egy akadó előttem, egy az úsztatási szakasz felénél és egy a végén. A lentit mindenképp el kellett kerülni, a másik kettő néha kegyeskedett sértetlenül visszaadni a szerelékemet. Bő negyed óra méregetés után 11 és fél méteres bothossz mellett tettem le a voksot. Jöhettek a próbaúsztatások, amiket mindig vékony előkével és nem a horgászatra használt, olcsóbb horgokkal szoktam elvégezni. Így nem csorbítom feleslegesen horogkészletemet, a vékony zsinórt pedig könnyedén be tudom tépni.
Folyókon szükség van a nagyméretű mérőólmokra
Az etetőanyagot nem variáltam túl. Nagy szemcsés, erősen tapadó keveréket használtam, aminek tapadását tovább növeltem bő félzacskónyi PV1-el. Hat kiló kajához nehezítés gyanánt négy kiló földet kevertem. Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a kb. három és fél méter mély vízben gombócaim gyorsan a fenékre érkezzenek, ezáltal ott nyissanak, ahol szerettem volna. Kiegészítésként egy kilónyi búzát és jelképes mennyiségű kukoricát adtam a keverékhez. Hátha így nem kell olyan sűrűn pótolni az etetést, és az etetőanyag bőségesen kitart az ötórásra tervezett horgászat során. Persze az is ott motoszkált bennem, hogy így a nagytestű halaknak is kedvére tehetek.
Egyszerű etetőanyag
ami így tartalmasabbá válik
A hatos úszó mellé egy tízgrammos duci és egy tizenötös laposúszó került még előkészítésre. Legkisebb úszómat a folyás sebességével majdnem megegyező tempójú úsztatásra, a következőt az erősebb visszatartása, míg a legnagyobbat a csali teljes megállítására raktam ki, természetesen különböző eresztékeket beállítva.
Nem a minőség, hanem a mennyiség a lényeg
Folyóvízi horgászatokon a legfontosabb az etetés pontossága. Ha erre nem figyelünk oda eléggé, szinte biztos, hogy keserves órák várnak ránk horgászat címén. Az alapozás helye eltérő lehet, és sok mindentől függ. Egy biztos. Ha jó az etetőanyagunk, nem kell folyásnak felfelé bedobnunk azt. Az etetéshez még annyi tartozik hozzá, hogy az esetek többségében nem a minőségre, hanem a mennyiségre kell a hangsúlyt helyezni. Ahogy nekem régen tanították: folyón akkor zártunk jó napot, ha legalább annyi kiló halat fogunk, mint amennyit elhasználtunk…
Alapozzunk bőségesen!
De nem mindegy, hogy hova
Ha úsztatás, akkor csonti. Sok csonti! Hogy a felhasználásuknak ne legyen semmiféle hátulütője (például az etetőanyag kezelhetetlenné válása), kétféleképpen célszerű alkalmazni őket. Az egyik a ragasztás, a másik pedig a forrázás. Mindkettőnek megvan a maga előnye. Én az utóbbit választottam. Egyliternyit forráztam le, aminek harmadát az alapba tettem, a többit pedig folyamatosan adagoltam az utánetetéshez. Mivel etetőanyagom majdnem felét bealapoztam, a horgászat során folyamatosan bejuttatott részbe több csonti került, így sokkal tartalmasabb gombócokat dobhattam rá. Hogy a forrázott csonti megtartsa állagát, érdemes vízbe tenni az elpusztult lárvákat. Így kerülhető el az, hogy kiszáradjanak, és ezáltal elkönnyülve felemelkedjenek a fenékről.
A forrázott csontit mindenképpen tartsuk vízben a horgászat során!
Az első úsztatás máris halat adott! Egy karikát. És ez így ment egy órán át. Majdnem minden úsztatásra kapásom volt. De a szabadon úsztatott és a visszatartott szereléket is csak a karikakeszegek jutalmazták. Még szerencse, hogy a tavalyiakhoz képest, jóval nagyobb átlagsúlyban képviseltették magukat.
Átlagos karika
Mígnem egy erős megtartásnál, a fenékről fellebbentett csalira rávágás szerű kapásom nem lett. Gyorsan kiderült, a fenéken a karikák, közvetlen a fenék fölött pedig laposkeszegek és bagolykeszegek várták az orruk elé sodródó falatokat. A laposúszóra időről időre rápróbáltam, hátha nagydévér, esetleg ponty tartózkodik előttem, de nem kellett várni a horgászat végéig, hogy kiderüljön, ez akkor és ott nem működött. Hiába állt negyed órákat a csali mozdulatlanul az etetésen, még az apróhalak érdeklődését sem keltette fel.
Szépen állt a laposúszó, de halat nem adott
A második óra végére megfogott két (és ugyanennyi elengedett) termetes dévér is azt erősítette meg, hogy a nagyobb halak is a mozgó csalira reagálnak jobban. Persze nem bírtam magammal, óránként rápróbáltam a megállított szerelékre. Hiába…
Merítőben…
…majd kézben egy jókora dévér
A déli kapástalanságot átvészelve, újra ritmusra találtam. A koreográfia nagyjából teljes lett. Szépen lehetett különféle szerelékekkel, különféle úszóvezetéssel más-más halakra horgászni. Ha nagyobb úszómat lépésben vezettem, kevesebb kapásom volt, de így egyre nőtt a haltartóban a dévérek száma, amikből néhány termetes példányt is sikerült merítőbe vezetni. Kevésbé meglassítva a szereléket ütemre volt fogható a karika, míg a csalit a fenéktől elemelve a baglyok, laposok. A haltartót megemelve, régi tanítóimra gondolva nyugtáztam magamban: „ez azért több mint amennyi kaját bedobtam…”
A tavalyi év rengeteg apróhala után végre felüdítő volt a Tiszához illő méretű keszegekre horgászni. Azért a halbőségért (vagy inkább szegénységért), ami a múlt évben elmaradt még az átlagostól is, most úgy látszik, kárpótol minket a folyó. Még akkor is, ha éppen a kérészrajzás idejét írtuk!
Egy szép nap végén