Van nekem egy barátom, aki szerint a horgászat elsődleges szabálya, hogy kipakolásnál mindig a merítőháló legyen az első, összepakolásnál pedig az utolsó. Lehet gyarlóság ez csupán, vagy babona. Nem tudom. No de ha például az egyik kapásjelzőt teszem fel ugyanarra a botra, van halam. Ha meg egy másikat nincs. Miért? Vetődik fel az örökös kérdés. Földhözragadtan gondolkodva ilyen esetekben nem is lehet ok – okozati összefüggés, de a babona mellé ma már itt az ezotéria is. Ráadásul kell az embernek egy egészséges szkepticizmus is, amelyre támaszkodva azt mondhatjuk. Hülyeség – hülyeség. De mi van, ha tényleg számít? Mindenki tudna mondani a saját megfigyeléseiből különös dolgokat. Apósom lépten-nyomon ismételgeti: „csakamatchbotrajönvazegcsakamatchbotra.” Nálunk - mondják - csak a zöld twistert eszi a csuka, de feljebb már csak a fehéret. Lehetne napestig sorolni. A szomszédom, aki a vízparton is mellém költözött esküszik rá, hogy ha merítőhálót is visz magával egyszerűen nem fog halat. Így ha ő pontyot akaszt, akkor azt érdemes látni, mert szinte biztos, hogy a hal megfürdeti. No és mégiscsak jó érzés végignézni és csodálni azt az elszántságot, amit ilyenkor tanúsít térdig az iszapba süllyedve, kapkodva a vízbe a hal után. Ez már valami. Ez már igazi szenvedély. Az ember szívébe markol a természetesség megnyugtatóan lágy öröme. A hal pedig jóval nagyobb eséllyel indul. Ez kérem nem más, mint maga a profán sporthorgászat, amit kis híján nekem is volt szerencsém kipróbálni.
Történt egyszer, hogy az egyik peca vége felé eredménytelenül bámultam a nádfalat. Szomszédom merítőháló nélküli, nyugodalmasan széles mosolyától úgy megzavarodtam, mint Ádám anyák napján, és úgy döntöttem elég volt. Összepakoltam a felszerelést és figyelmen kívül hagyva barátom régi jól bevált törvényét a botokat hagytam utoljára. Ugyan mi történhet egy mozdulatlan nap utolsó néhány percében? Semmi. Há’ persze. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy volt bennem valami furcsa érzés. Mintha azt súgta volna valami távoli hang: - Ne vedd még ki a botot. Várj még egy picit. Körbe is néztem, nem e valamelyik kutyám tanácsolja ezt nekem, mert rajtam kívül már csak ők voltak kint a parton. De nem, csak feküdt mindegyik és úgy néztek rám, mint kisnyugdíjas az okostelefonra. Végül is épp ezért jöhetnek velem horgászni, mert nem tudnak beszélni. Az is lehet, hogy csupán a haltalanság kóros elmeállapotának az egyre mélyülő tünetei jelentkeztek. Ki tudná megmondani? Azért mondom - leülök kicsit, ha már valaki szólt.
Minden összekészítve, csak a két bot figyelte a vizet mozdulatlan. Azért jó a „leülőshorgászat”, mert az embernek végre van ideje kicsit gondolkozni olyasmiken, amiken egyébként soha nem szokott. Szóval, amikor minden csodacsali csődöt mond, talán még mindig megkísérthetjük a szerencsénket.
Akinek szép nagy bajusza van és zsíroskenyeret eszik, összekeni a bajuszát. Amennyiben mondjuk ezt megelőzvén a bajuszos férfiak fejjel lefelé ennék a zsíroskenyeret, akkor nem lenne zsíros a bajuszuk. Fogadni mernék rá, ha egy bajuszos férfi, bajuszát védve reggelije közben, elejtené a zsíroskenyerét, akkor az nem pofával esne le a földre ahogyan az ilyenkor lenni szokott. Mert ha standard esetben mindig pofával esik, akkor fordított esetben fordítva kell esnie. Ez logikus. Vagyis, ha valamit fordítva csinálunk, mint eddig tettük, kikerülvén szokásaink rabságából, akár eredményesebbek is lehetünk. Na ezért raktam el hamarabb a merítőt azon az estén, hogy kiderüljön az igazság.
Amint ezt végiggondoltam fellendült a kapásjelző és lássanak csodát olyan ellenállás jelentkezett a bot végén, amellyel egy férfi sem szeretne találkozni, ha épp egy meghódítandó csinos nővel áll szemben és nem egy hallal, mint akkor. Így viszont istenem – nagyon jó volt!
Beugrottam a csónakba és szó, ami szó - megküzdöttünk.
S mire elfáradt a pompás nyurga - merthogy az volt ám - én is hasonlóféleképp éreztem. Nyüszítettem a szerencsétlenségemen, mert persze akkor már fájt, hogyan is lehetek ilyen hülye, hogy összepakoltam. Essen pofával az eljövendő életem összes zsíroskenyere, csak ez el ne menjen. Még fárasztás közben besötétedett. Fejlámpa ugyan volt nálam. Épp láttam mekkora és ezért is féltem, mert ha elmegy nem alhattam volna többé nyugodtan, az garantált. A szomszéd már sehol, hogy ideadná a merítőmet. El meg nem értem. Nincs mese, kézzel kell kivenni. Méghozzá egy kézzel. Mégsem haraphattam meg. Húztam is a közelembe. Simogattam az oldalát. Kirúgott – eltűnt, de hamar visszahoztam. Fáradt már szegény. Próbáltam elkapni a farka tövénél, ott mégiscsak megmarkolható valahogy talán, amint a legtöbb ember. Illetve a legtöbb férfi. Válaszul olyanokat csapott, hogy hamar beláttam, ez maximum úgy sikerülhet nekem, mint Vona Gábornak a cigánykerék. Ahhoz túl nagy, hogy tarkón ragadjam. A szemét nem fogom kinyomni az fix. Törtem hát a fejem, hogy mitévő legyek, de nem fértem a potykához. Ő egyre lassabban körözgetett s átgondolván a helyzetet döntöttem. S mivel nem volt jobb ötletem, a hónapok óta várt halamat el nem engedhettem csak úgy, benyúltam a szájába és vártam a reakciót. Óvatosan persze, mert ha megugrik, és a horgot belehúzza az ujjamba, jaj lett volna nekem is.
Közelebb vezettem a csónakhoz és néhány próbálkozás után már jól tűrte, hogy új oldalamról bemutatkozván közeledjek. Istenem, ha ez mindig ilyen könnyen menne! Innen már nem volt sok hátra. Egy néma fohász után a mutatóujjam a hal alsó állkapocscsontja közötti vékony bőrön keresztülnyomva beemeltem a csónakba és végre rám szakadt a megkönnyebbülés. Na ilyet még nem csináltam. Megvan életem legnagyobb vadvízi potykája. Nem is akárhogy.
Be kell valljam, hogy szokványostól eltérő kiemelés miatt utólag kissé bántott a lelkiismeret, abban a pillanatban azonban ez eszembe se jutott. Vallom, hogy ezért is szép a horgászat, mert előcsalogatja az emberből azt az ősi ösztönt, ami addig viszi előre a horgászt, amíg ki nem teljesedhet, méghozzá a zsákmány elejtése fölött érzett örömében. A zsákmányejtés pillanatában azonban nem áll meg a horgász előtt se isten, se ember. Mégis talán itt, ösztöneink sötét pincéiben lelhetőek fel a legalapvetőbb emberi örömforrásaink.
Sporthorgászati szempontból nyilvánvalóan a hal szabadon engedése játssza a főszerepet. Ebben az esetben egyszerűbb lett volna a vízben kiakasztani belőle a horgot és elköszönni. Viszont így nem fényképezhettem volna le, és nem főzhettem volna belőle olyan halászlét, amit Benke Laci bácsi is odatett volna a Magyarok asztalára.
Szóval zsíroskenyér ide, vagy oda – megtaláltam a vigasztalásom. Buddha azt mondja, az okos ember tele tömi a hasát és kiüríti a fejét. Jung szerint pedig az utolsó maradványa valami isteninek, az ember becsületes igyekezete. Így hát nem maradt hátra más, csak hogy annyit mondjak: kedves egészségükre!
Bejelentkezés
