Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a Duna ág méregzöld vize ennyi éhes ragadozónak ad otthont
Nem is kellett sokáig várni az első kapásra, szinte azonnal négyből hármunk már fárasztott is. Van itt hal kérem szépen, ha nem is kapitálisak, de ilyen harminc pár centis csukákból biztosan nincs hiány. Miközben leakasztottam zsákmányomat a horogról, barátaim büszkén jelezték, nekik is megvan az első fogásuk. Természetesen a kis falánk ragadozók visszakerültek a mély zöld vízbe, amit heves farokcsapkodással reagáltak le. Öt perc sem telt bele, már fárasztottam a második kis harcost. Mivel, termetre kisebb volt elődjénél, őt nem is fényképeztem, csak visszacsúsztattam közegébe. Kicsit elidőzött ujjaim között, erőt gyűjtve, hogy feldolgozza a frissiben átélt sokkoló élményeket...
Az első dobások már rögtön csukát adtak...
... és a további jelentkezőkre sem kellett sokat várni
Tíz perc szünet, másfél tucat dobás és ismét bumm. Újabb kis virgonc táncolt a víz felszínén. Már kezdett zavarni a dolog... hiába kotorásztam műcsalis dobozomban, csak süllős méretű gumikat hoztam magammal a mai napra. Tehát, a szelektálás, mint olyan nem játszott jelen esetben. A negyedik útonálló már rongyosra rágta fehér twisteremet, de elnéztem neki... Majd hoppá, egy komolyabb jelentkezőm akadt, de néhány kör után meglépett a horogról. Olyan másfél kilós formára saccoltam. Lám, lám, azért akad itt testesebb jószág is! Nosza, próbáljuk meg nyakon csípni...
A negyedik kroki már bizony szétmarcangolta fehér twisteremet
Éppen magamat szórakoztattam a fenti elmélkedéssel, mikor Dani barátom kétségbeesetten kiáltott segítségért. Emberes csukát akasztott és bizony egyedül nem boldogult vele. Bádogember mozdulatokkal szaladtam hozzá a kövezésen és mit látok? A bot karikában és három feles – négyes forma csuka küzd a zsinór végén. Igen vékonyan akadt, szinte csak a szentlélek tartotta a horgon. Bár még koránt sem volt kifárasztva a hal, kockáztatnunk kellett. Magam felé tereltem a zsinórt és megpróbáltam érte nyúlni, de az mint őrült, ki letépte láncát vágtatott vissza a mélybe. Ismét próbálkoztam, de közeledésemre reagálva szaltózott egyet a levegőben, majd kipattant a horog csontos szájából. Barátom magába roskadva ült le a kövezésre... Sajnos, nem lehet minden csatát megnyerni. :o( Bár a történet főszereplője ezúttal meglépett, videó azért készült az esetről, amin meg tudjátok tekinteni csúfos kudarcunkat. :o)
A történtek után egy zajló részre tettük át a székhelyünket, ahol leckét adtam Dánielnek a folyóvízi gumis horgászatból. Nézd, a bot spiccét! - mondom. Most ért le a jig az aljára, két gyors tekerés és újra leért... két gyors tekerés és bumm. Így legyen lottó ötösöm :o) Sorrendben az ötödik vadvízi csukám került partra, ami immáron átlépte a mérethatárt is. Mivel nem „húsér gyüttünk”, visszaeresztettem a kis tigrist a sodrásba, hogy gyors mozdulattal fedezéket keressen magának. Bizony legközelebb kétszer is meggondolja majd, minek vág utána a kis mohó. Elégedetten vettük az irányt járművünk felé. Bár nagy halat most nem fogtunk, azért összesen tíz kis krokit parancsoltunk partra négyen. Tudtam, nemsokára visszatérünk még az öböl partjára az átélt élmények után.
Roland a kövek közt keresi a halat :o)
Aki a szerencsesapkáját otthon hagyja, az csak kis halat érdemel :o)
Két hét sem telt bele, és újra a helyszínen talált minket a felkelő nap. Ezúttal biztosra mentem és szerencse sapkámmal a fejemen, csukás méretű gumihalakkal a dobozomban vágtam neki a túrának. Már rögtön az első dobásra akcióm akadt. Pont kiemeltem gumihalamat a vízből mikor egy falánk csuka szétcsapta a felszínt. Nos, orromra biggyesztettem polárszemüvegemet és megismételtem az akciót oly módon, hogy az utolsó pillanatban elhúztam magam előtt keresztbe a plasztik halacskát. És mit látok? A csuka tátott szájjal követi műcsalimat, majd a rikító gumi egyszer csak eltűnik a fogakkal teli sötét szájban. Már a kapást végignézni sem volt hétköznapi élményt, de nem késlekedtem, ütöttem és ült a horog.
A második napon már csukához ildomosabb gumihalakkal tértem vissza
Rövid fárasztás után parton pihegett, az öbölben ezidáig fogott legnagyobb, 46 centis csukám, de az események még nem értek itt véget. Fényképezéskor halam csapott egyet farkával, lábam alatt megbillent a kő és én mint egy cementes zsák vágódtam el az éles dunai kövezésen. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy testemet befordítva a csuka alá, így védelmezzem azt. Ennek következményeként összetörtem mindkét könyökömet, egyik lábamat és az oldalamat, de ugye mindent a halért! Az esetnek majdnem áldozatul esett horgászbotom, ami majd méterre pattant fel a levegőbe, illetve műcsalis dobozom is kiokádta tartalmát. Ezentúl bárki leckét kíván nekem adni sportszerűségből, pokolra vetem! :oD
A hal, melyért véremet adtam... :o)
Regenerálódó képességem kiváló, így tíz perc múlva ismét csukát fárasztottam, amely szintén elérte a hivatalos méretkorlátozást. Lám a nagyobb csali némileg megemelte az átlagot, de még így sem mondhatóak órási példányoknak amiket fogtunk. Na, de nem egy csukával telerakott tavon horgászunk kérem szépen, hanem a Dunán! Második fogásomat is útjára engedtem, majd úgy döntöttünk, hogy áttesszük székhelyünket egy langósabb részre. Mivel a vízszint jó másfél méterrel magasabban állt, mint egy hete, a körülmények jelentősen megváltoztak. Rengeteg műcsalit hagytunk a felszín alatt lévő kövek között.
... pár perccel később pedig a kis tesója akadt horogra
Nagy örömömre Roland barátom is sikerrel járt a mai napon. Míg én egy szerényebb méretű csukát emeltem ki, ő „Ottó bácsi” -féle támolygó kanállal akasztott egy igen jó húsban lévő negyvenötös ragadozót. A két nap alatt ez volt az első fogása, így igazán megérdemelt egy hatalmas gratulációt. :o) Óvatosan visszahelyezte a vízbe, amit itt igen ritkán élnek át a kifogott halak errefelé. Alátámasztva ezt a feltételezést, egy részeg fazonon akadt meg a szemünk távozáskor, aki a betonra dobra szákban vergődő halait, majd szemüknél megfogva, szinte élve kezdte pucolni őket, miközben büszkén lóbálta a levegőben áldozatait. Gatyájából kivillant fehér valaga. Nagyfröccstől bűzlő száját olyan mondatok hagyták el, melyek egy csepp tiszteletet sem mutattak a szép dunai pontyok iránt. Bizony, a többség közülünk még ilyen manapság is...
Roland a hétvége egyik legszebb kifogott halával
Bizony, keményen megdolgozott érte a kolléga
A nap még tartogatott számunkra néhány izgalmas pillanatot. Roland egész életében kereste a választ arra a kérdésre, hogy vajon meddig lehet eljutni egy tank üzemanyaggal. A válasz: hát eddig. :o) Csupán benzinközzel sikerült begurulnunk a faluba, ahol gépjárművünk kiadta a lelkét. Egy fiatal hölgy és párja segített nekünk eljutni a legközelebbi kútig, amiért nagyon hálásak vagyunk ennyi idő távlatából is. Bár óriási halat most sem adott a folyó, de mégis szórakoztató napokat dobáltunk végig ebben a vadregényes környezetben. A történet tanulsága pedig, hogy sose akard megtudni meddig elég a benzin a kocsidban, mert az utolsó kútig sosem húzza ki... ;o)
És végül a történet összes szereplője túlélte a kalandot
