Az elveszett paradicsom

Idén a tél nagyon nehezen adta meg magát. A zord januárt egy havas február követte és hiába merészkedtünk ki többször a Duna partjára halfogás reményében, a húsunkba maró jeges szél pár óra alatt felőrölte ellenálló képességünket és zsákmány nélküli megfutamodásra késztetett minket. Nem lévén eszkimó ez a jeges időjárás közém és legkedvesebb időtöltésem közé állt. Türelmetlenül vártam az első tavaszi napsugarakat, melyek áthatolnak a vastag téli ruházaton és hamis hőérzetet keltve kicsalogatják az embert a vizek partjára. Még javában a tél utolsó havát mutatta a naptár, amikor úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget és még a süllő tilalom kezdete előtt meglátogatom az előző idényben még oly sok fogas ragadozót rejtő Által eret.



A „még” szót nem véletlenül hangsúlyoztam ki, hiszen a nyár derekán jelentős munkálatok folytak ezen, a festői környezetben csordogáló kis patakon. Az víz utánpótlást már javarészt nem a Derítő tóból kapja, hanem a tavat elkerülő újonnan kialakított csatornából táplálkozik. Történt egy gátszakadás is a folyam végét jelző halrács szélén, mely által a víz lakói szabad utat nyertek egészen a tatai Öreg tóig. Kíváncsian vártam a fejleményeket, hogy mennyiben befolyásolták ezek a változások a patak horgászati lehetőségeit.



A víz a szokásosnál sokkal tisztább és áttetszőbbnek tűnt. A mindig élettől nyüzsgő vízfelület alatt most csak az élettelen iszapos talaj sötétlett. Keserűen konstatáltam, hogy valami nincs itt rendjén. Halszelettel csalizott úszós készségemet a süllős fákra úsztattam rá. Tavaly ilyenkor több kilós ragadozók rontottak rá a tavaszi potyafalatra, de mostani próbálkozásaim eredménytelenek maradtak.



Egy fiatal halőrrel régi ismerősként köszöntöttük egymást. Sajnos, biztató szavakkal ő sem tudott szolgálni. Elmesélte, hogy míg az előző szezonban alkalmanként akár egy tucat süllőt is adott a patak egy-egy nap leforgása alatt a rajta horgászó sporttársaknak, addig az átalakítási munkálatok óta nem igen fogtak a tüskés hátú pataklakók közül. Azt is elmesélte, hogy a folyam felső megnyitásával a harcsák felvonultak sodrásirányba, minek következtében előző évben számos példányt fogtak közülük a városban, ahol ezidáig sosem látott vendégnek számítottak a bajuszosok.



Tovább keserített Laci bácsi a víz őrzője, aki elmesélte, hogy a gátszakadással a halak nagy része meglépett az Öreg tó felé. Szomorúan mondta el a történetét, hogyan fogták meg a patak öreg lakóját a majd kétméteres harcsát, melynek mozgására mi is oly sokszor figyeltünk fel, hiszen szobányi pörsöt hagyott maga után, mikor valami megriasztotta nappali álmában. Az öreg harcsát téli szezonban fogták ki külső akasztással és mivel ezen a vízterületen húsz kiló fölötti bajuszost nem szabad elvinni, olyan tizenkilencre saccolták szemmértékkel. Immáron ő sem a patakocska lakója többé.



A szomorú hírek teljesen lesújtottak. Éreztem lezárult egy fejezet. Többé már nem ad zsákmányt ez a vadregényes tájon csordogáló folyam. Az amúgy is elhanyagolt erdei patakocska megszűnt jó horgászhelynek lenni. Lakói szétszéledtek, vize teljesen kiürült. Talán egyszer majd valamikor a távoli jövőben ismét benépesül, megtelik élettel és újra érdemes lesz horgászbottal csatangolni a partjain, de ahhoz nekünk embereknek is többet kéne tenni érte, gondozni, ápolni, nem pedig csak ész nélkül kizsákmányolni...