Az Őrület kezdete

Tegyünk egy kis időutazást egészen 1985-ig. Ezen a nyáron Öcsémmel együtt beírattak a szüleink egy egyhetes táborozásra az akkor még csehszlovákiai Modra Harmoniába. Sok gyermekkel együtt vonattal érkeztünk erre a gyönyörű helyre. Az erdő szélén volt a tábor. Hatalmas kerttel rendelkezett, ahol többször gyújtottunk tábortüzet és sütöttünk szalonnát, de rendszeresen voltak számháborúk és bújócskák az erdőben.



Egy ilyen számháború során fedeztem fel egy csodás tavat, melyen egy híd ment keresztül. Ez alatt a híd alatt bújtam el.. Bár az a pár óra, amit a vízben töltöttem nem éppen a táj szépségének gyönyörködésével telt el, ugyanis egy idő után már nagyon hideg kezdett lenni a víz. Ráadásul gyermekfejjel a horgászatról mit sem tudva még nem a halakat lestem, csak a többieket nehogy megtaláljanak. Végül csurom vizesen és átfagyva bandukoltam vissza a táborba. Mint kiderült, már régen vége volt a játéknak. De legalább nem találtak meg.



Egyik nap bementünk a városba, hogy elköltsük azt a kis koronánkat, amit zsebpénznek kaptunk. Bementünk az áruházba, ott ténferegtünk öcsémmel már legalább egy órája, de egyszerűen nem találtunk semmit, amit érdemes lett volna megvennünk. Szerintem mindenki emlékszik még, hogy annak idején azért nem volt ekkora választék és még a nagyobb áruházakban sem roskadoztak a polcok. Szóval csak sétálgattunk és közben eltelt az idő. A ránk ügyelő felnőttek már kezdték kifelé terelgetni a többieket, amikor a jövőmet súlyosan befolyásoló döntést hoztunk. Megvettük életünk első horgász felszerelését. Na, ne képzeljen senki itt semmilyen hiper szuper cuccokat! Egy 1,5m-s kétrészes Tokoz márkájú bot és egy Rileh Rex orsó lett az a bizonyos első. Hozzá teszem, a mai napig kifogástalan állapotban a szobám falát díszíti.





Ehhez sikerült vennünk 0,40-s Silon zsinórt kb. 1/0-s horgot és csukázó úszót, egy egyszerű 1m-s teleszkópos merítőt és egy kis haltartót.



Másnap nagy gőzzel le is mentünk a tóra, hogy akkor halat fogunk. Igen ám, de még a horgot sem tudtuk megkötni. Szerencsénkre volt ott egy magyar csapat, akik felszerelték nekünk a készségünket. Természetesen másik zsinórral és úszóval. No és persze jóval kisebb horoggal. Adtak csalit is. Ettől kezdve tényleg fogtunk halat, de olyan mennyiségben, hogy manapság már csodaszámba menne. Nap mint nap tele szákkal rohantunk vissza a táborba. Nem győzték pucolni a sok dévérkeszeget, vörös szárnyút és kárászt. Azért mondtam, hogy rohantunk, mert engedélyünk ugye nem volt, így minden nap megkergetett a halőr, de mivel mondjuk úgy, hogy nem volt már fiatal így sosem tudott utol érni. Volt, hogy naponta többször is futni kellett. Igen a végére azért kicsit elszemtelenedtünk, no meg messziről láttuk, ha jön az öreg. Valljuk be őszintén, ki nem követett el hasonló gyermekcsínyt? Mai szemmel nézve nem volt egy szép dolog de akkor jó heccnek tűnt.. Most már a 7 éves fiamnak is kiváltottam az engedélyét és arra tanítom, hogy csak hivatalosan, papírral lehet. Valahogy így kezdődött ez nálam.
Azért írtam le ezt a pár sort, mert nálam nem a hagyományos módon a család valamelyik tagja tanított és fertőzött meg ezzel a nagyszerű hobbival.
Ezek után mint mindenkinél, nálam is jött egy sok éves szünet, és 1991-ben vizsgáztam le és lettem hivatalosan is horgász. Ettől kezdve azután nem volt megállás de ez már egy másik történet.











Neubrand Antal