Balinhajsza

Lassan, nesztelenül osontunk a sötét, kietlen ösvényen. A hajnali harmatól még nedves gazban gázolva, nadrágunk szára pillanatok alatt átázott és néhány perc múlva már lábunk is hangosan cuppogott cipőnkben. A szúnyogok hada sem kímélt minket, de mindezen zavaró körülményekre fittyet hánytunk, hiszen már csak néhány lépés választott el minket a kiszemelt dunai torkolattól. Végre átverekedtük magunkat a bozóton és a zsebkendőnyi tisztásra érve elénk tárult az öreg folyó, amint az éppen előbukkanó hajnali nap aranyszínbe festette tükrét. Azonban nem volt élettelen ez a felszín. Hangos cuppanások, balinhajtások és harcsaforgások borzolták az élettől nyüzsgő kakaó barna vizet. A hirtelen jött áradás a torkolatba szorította az apróhalakat és a ragadozók bandákba tömörülve próbálták kivenni részüket a lakomából.





Adrenalintól remegő kézzel állítottuk össze felszerelésünket, miközben ide-oda kapkodtuk fejünket a folyamatos loccsanásokat fürkészve. Igen, jó időben vagyunk jó helyen! Most már csak ügyességünkön múlik, meg tudjuk e ragadni a lehetőséget, amit az öreg Duna az ölünkbe ejtett. Felszíni wobblerrel kezdtem a horgászatot, majd szintről-szintre mélyebbre törő műcsalikra váltottam. És bumm, Csaba botja karikába hajlott... intenzív fárasztás után segítettem neki partra emelni a két kilót tíz dekával ütő balin komát. Hihetetlen, de pár percre sem volt szükség, hogy horogvégre akadjon a nap első zsákmánya. Készítettünk pár fényképet róla, majd útjára engedtük, hogy minél előbb átadja helyét következő cimborájának.



A hirtelen események okán csak most sikerült némi levegőhöz jutnom és szemrevételeznem a hajnali Duna csodás látványát. Ritkán jövök ki ilyen kora reggel, de valahogy a napfelkelte teljesen különbözik a napnyugtától színekben és érzésekben egyaránt. Ilyenkor, valahogy a megújulás járja át az ember lelkét. Mégsem sikerült megtalálnom a tökéletes lelki békét, mert valaki otromba módon rántotta meg botom spiccét, és rögtön megkezdődött a tánc, immáron az én zsinórom végén is. Kiló húszas őn verte szét előttem a zavaros vízfelszínt. Barátomnak több sem kellett, egy ügyes mozdulattal partra emelte zsákmányomat, hogy a pillanatot megörökítve, én is szabadjára engedjem a morcos fenekeszeget.





Igen ritkán szoktam balinra horgászni. Általában a süllőzés előtti egy órát szánom rá csupán ezekre a rendkívül masszív, sportos halakra. Nyakon csípek időnként egyet-egyet, de ilyen állapotokkal, ennyi rablással és táplálkozási őrülettel csak nagy ritkán találkozok. Most viszont bizony a balinok kerültek célkeresztünkbe. Csabi glavinjarával, én pedig mélyre törő wobbleremmel szedegettük őket a leszakadó partrész előtti törésről. Újabb dühös őn csimpaszkodott rá műcsalim horgára, de a fárasztás ezúttal nem tartott sokáig... nem is tudom hogyan pimaszkodhatott körünkbe őn-kelme, hiszen még a kilós méretet sem érte el, kiérdemelve ezzel a nap legkisebb fogása címet. No, de azért neki is örültünk... :o)





A hirtelen jött sikerélményeken felbuzdulva, magabiztosan korbácsoltuk tovább a vízfelszínt. A rablóhalakat a mélyebb régiókban találtuk meg. Láttunk pár harcsa forgást is... ej, de jó lett volna egyet elcsípni közülük. Bár harcsát a mai napon nem szánt nekünk a sors, újabb kapás szaladt végig pálcámon, ami a bevágás után perecben maradt. Emberes balin ragadta el mélyre törő wobbleremet, majd dühös elszántsággal próbált megszabadulni a szúrós falattól. Lapát farkával ellentmondást nem tűrve csapta szét a zavarost és én percről perce élveztem ki a fárasztás minden pillanatát. Végül sikerült megszelídíteni a nap halát, hogy óvatosan a part szélébe kormányozzam.





Csabi hasára fekve, éppen hogy elérte grippemmel a magas partról zsákmányomat. Végül egy ügyes mozdulattal fogságba ejtette, hogy megörökítsük pár frappáns fotóval életem eddigi legnagyobb, 2,35 kilós dunai balinját. Csodálatos látványt nyújtott a szilaj ragadozó, miközben a hajnali napsugár megcsillant ezüstös oldalán. Óvatosan visszacsúsztattuk a hűvös vízbe, ahol némi lábadozás után, egy dühös farokcsapással kereket oldott. Hihetetlen élménysorozatban volt részünk, az alig két órás horgászat alatt. Mondanunk sem kell, fülig ért a szánk... bizony nem minden nap ilyen bőkezű a Duna velünk.





A sorozatot végül Csaba zárta egy kiló nyolcvanas fenekeszeggel. Ismét galvinjarával sikerül horogvégre csalnia egy pompás ragadozót. Miután szabadon engedtük ezt a kópét is, a rablások elcsöndesedtek, a kapások elmaradoztak. Bizony, véget ért a pezsdüléses időszak. Alig pár órát töltöttünk csupán a vízparton, de igazi örömpeca volt ez a javából. Az ilyen pillanatokért szeretem annyira az öreg Dunát. Van, hogy sokáig nem ad semmit és próbára teszi a horgászember kitartását, majd egy váratlan pillanatban, hirtelen kárpótolja őt a sok néma óráért, az ezer, meg ezer üres dobásért. Itt bármi megtörténhet bármikor és ez benne a gyönyörű...