Az a csodálatos Szigetköz

Tamás fiam több éve unszol már, menjek vele és a barátaival egy Szigetközi evezőstúrára. Évek óta nyár elején ott töltenek pár napot, evezéssel, horgászattal. Lelkesen mesélte az ott átélt élményeket. Eddig csak az ott készült fotókat nézegettem, de szerencsére a hétvégén végre elindulhattam én is a várva-várt túrára.
A hétvégén kifejezés egy nyár eleji hétvégét takar, már-már tél van, de annyira jó visszaemlékezni erre a csodás helyre, olvassátok el és látogassatok el erre az egyedi és tényleg csodálatos részére országunknak.

A tervezett időpontot az áradás és a rettenetes esőzés miatt két héttel későbbre kellett halasztani, ezzel még fokozva a várakozást. Szombaton végre elindultunk öten, csurig pakolt kocsikkal. Minden általuk kedvet horgászmódszerre felkészülve, a gombostűnyi helyeket is kihasználva a csomagtartókban. Az út, amit már oly sokszor megtettem munkám során, most hosszabbnak tűnt, Mosonmagyaróváron kicsit megálltunk, csali és apróságok beszerzése miatt, aztán onnan már csak negyedóra és megérkeztünk Doborgazszigetre. A srácok a kiszemelt lakhelyünket kempingnek hívták, bár csöppet sem hasonlított egyetlen általam kempingnek ismert helyre, az a füves terület, amin a hétvégi szállásunk volt.



Semmi extra, egy csendes, madárfüttyös, autók elől lekerített terület, szépen nyírt fűvel. Senki a környéken, csend és csak csend. Madárének, a víz csobogása és néha a víz felől hallható halugrás, rablás hangja. Ez kellett a városi zajokat már megszokott és azt örömmel nélkülöző fülünknek. Nem sokkal megérkezésünk után, szívélyesen üdvözölt minket a kemping tulajdonosa. Minden információval, pecatanácsokkal ellátva jó pihenést kívánt. Meglepően közvetlen és barátságos fogadtatás, a tegeződés, már előlegezte a szigetközi emberek vendégszeretetét.
Bárkivel beszélgettünk, mindenki szívesen állt szóba az idegenekkel, és segített, mindent elmondott, amit csak a vízről és a halakról tudni lehet.
Nagyon érdekes dolog, hogy senki nem titkolta a jó halas helyeket, szinte mindenki ugyan azt mondta, itt harcsára, ott domolykóra, amott pedig balinra lehet számítani.
Kisvártatva megérkeztek az előzőleg telefonon megrendel hajóink, helyszínre szállítva, pontosan! Már csak a második sátor felállítása választott el minket a várva-várt horgászattól.
Természetesen ezt a dolgot a fiatalokra hagytam, addig, míg ők „építkeztek”, egy hatos spiccbottal próbáltam meghorgászni a rohanó vizet. Egy hat grammos úszóval, csonti csalival kezdtem. Nagy volt a sodrás, szinte, sőt egyáltalán nem lehetett megtartani a szereléket. Ráhúztam az eresztékre 30 centit, az ólmozást pedig kettéválasztva, fenékre téve az előkét és az ólmozás felét, vontattam. Nem vártam nagy csodát a dologtól, de már nagyon kellett horgásznom. Keszegekre számítottam, de az első kapás már ismerős volt a dunai pecákból, természetesen géb kapta el a csalit. Mint a turbina pörgött a tenyeremben a megszeppent kis útonálló. Az első szigetközi halam, jobb lett volna, ha valami nemesebb fajtából származik, de így hozta a sors. Még két fajtársa követte.
Időközben felépült az ideiglenes lakónegyed, két sátorból álló kis falu a kis faluban.
Az otthonról hozott elemózsiából gyorsan megebédeltünk, a friss vidéki levegő igen jó étvágyat csinált. Tekintettel arra, hogy ketten még soha nem ültünk kenuban, egy kis alaptanfolyamot rögtönöztek a tapasztalt vízenjárók. Az értékes felszerelések a parton vártak, míg mi zöldfülűek gyakoroltunk, szoktuk a vizet és a kenut. Szerencsére a ladikozással szerzett kevés tapasztalat sokat segített nekem a gyorsabb és labilisabb hajó irányításában. Itt szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy ez a víz nem játék, nagyon veszélyes helyeken is jártunk, szinte méterenként változik a sodrás erőssége, iránya. A sok mellékág befolyásánál meglepetéseket tud okozni, esetleg a tapasztalatlanság borulással is járhat. Az első alkalommal mindenképpen tapasztalt hajóssal érdemes tanulgatni az evezést.
Minden felszerelést érdemes a kenuhoz, kajakhoz rögzíteni, a mentőmellény pedig életet menthet.
Az első túránk csak nyúlfarknyira volt tervezve, talán 4-500 métert lapátoltunk felfelé, árral szemben s már meg is érkeztünk az első bevetés helyszínére. A szerencsés vízállásnak köszönhetően pont ideális horgászhely várt ránk.




Kikötöttünk, a kenukat biztonságosan rögzítettük és már kézben is voltak a botok, kezdődhet a horgászat! Mivel egyikünk sem profi pergető horgász, nem számítottunk nagy sikerre. A nem hétköznapi sodrás miatt más módszer alkalmazása szinte elképzelhetetlen volt.
Ahol kikötöttünk az egy sóder sziget, ami pár centivel emelkedett a víz színe felé, megtörve a folyóág sodrását és kettéosztotta a vizet maga körül.



Nagyon sok felszíni rablást láttunk, néha szinte forrt a víz, repültek a snecik ijedt menekülésük közben. Az első hal sem váratott sokáig magára, Csabi negyedik dobásra szépséges balint akasztott, majd fárasztott ki.




Sajnos a halak súlyát csak becsülni tudtuk, mert a mérleg a kocsiban maradt. Nem is írok súlyokat, a méreteket a képeken meg lehet becsülni.
Aztán nemsokára Peti szája is mosolyra hajlott, domolykó ficánkolt körforgó hármashorgán. Csodaszép hal volt!






Nagyon érdekes, hogy az összes kapás a sodorvonalban történt, sokszor 30 centiméteres vízben, időnként a lábunktól fél méterre is raboltak a halak. A kristály tiszta vízben láttuk, ahogy követik a ragadozók a villantót. Fantasztikus élmény volt ennyire közelről megfigyelni a kedvenceinket.






Az élménydús horgászat közben rohan az idő, észre sem vettük és szinte ránk esteledett, már a nap sem égetett annyira. Megéheztünk, a halak viszont kezdtek jóllakni, csökkentek a rablások és a kapások is. Kieveztünk a táborunkba egy jót vacsorázni, négy halat megtartottunk, mert a szigetközi halak íze páratlan, főleg roston sütve kitűnő.




Este, Petivel visszaeveztünk a kis szigetre, míg a többiek a halak pucolásával, filézésével foglalatoskodnak gondoltuk mi még párat dobunk.
A háromnegyed órás pergetés két domolykót eredményezett, végre én is fogtam igazi halat a szigetközben, csodaszép domolykó ficánkolt a körforgómon. Sajnos fotó nem készült róla.
Nem vittem ki a fotó miatt a partra, rögtön szabadon engedtem, jó volt nézni amint villámgyorsan elúszik a sodrásban. Peti is fogott még egy domit a nap lezárására, ez a hal is tovább riogatja a fehérhal népet.
Mikor kikötöttünk, már ínycsiklandozó illatok terjedtek a parton, sült a finom vacsi a parázson, még nekem is, aki sosem eszik halat összeszaladt a nyál a számban.
Estére benépesedett a part, hívatlan vendégek érkeztek, több százával, szúnyogok zümmögtek minden felé. A levonult árvíz által hátra hagyott pocsolyák igazi bölcsőt képeztek ezeknek a vérszívóknak. Lettek bőven, a legjobb ellenszer sem tudta őket távol tartani, de ez az egy kellemetlenség, ami történt velünk a túra során. Egy horgásznak ezt be kell vállalni a sok jó élmény érdekében. A vacsora és a sörözgetés után fáradtan, álmosan tértünk nyugovóra a sátrakban. Hamar csend lett, ahogy leért a fejünk a párnára már aludtunk is.

Másnap reggel 4-kor már kidobott az ágy, a többiek húzták a lóbőrt, nekem kipattant az álom a szememből. Csodás hajnalra ébredtem, kellemes volt az idő, az erdei illatok, és a madár kórus rögtönzött zenéje a szabad és vidám életről szólt. Selymesen surrant a víz a folyóban.

Az apróhal nép karikákat varázsolt a víz tükrére. Szinte brutálisan zavaró volt a sátor zippzár hangja a csendben. Próbáltam csendben eltávolodni az alvóktól, de ez sosem sikerül rendesen. Csaptam kis zajt, de senki nem emlegette később. A tábori fémbögréből már a parton kortyolgattam a reggeli kávémat, és néztem a vizet még álmosan.
Annyira szép tud lenni a természet, a csobogó víz, a halak ugrása szinte belekiált a csendbe. Két felszálló hattyú hatalmas zaja vonta magára a figyelmet, a vízen rohanva, szinte esetlennek tűnő szárnycsapásokkal igyekeznek elszakadni a víztől és felemelni hatalmas testüket a levegőbe. Suhogó szárnyakkal húztak el pár méterre tőlem.
Egy feeder és egy picker botot szereltem fel, 50 grammos tányérólommal próbáltam leküzdeni a sodrás erejét, 10-es és 12-es horgot kötöttem a 16-os zsinórra.




A csali csonti, pinki és giliszta volt. Gondoltam nem megyek messzire horgászni, ha felkelnek a többiek, egy hosszabb túra vár ránk ma. A kemping partjánál dobtam be a botokat és vártam a kapást. Etetni meg sem próbáltam, hiszen a tányérólmot kis úszóként tolta ki a víz a sodorvonal szélére, majd ott letette kis időre, aztán lökdöste még tovább. Kapásom nem volt a másfél órás feederezés alatt, vagy is nem vettem észre a folytonos spiccmozgás miatt, a csalit párszor azonban lelopták a halak.
Reggelire sonkás szalonnás hagymás rántottát készített Tomi, helyi alapanyagból, bográcsban, hmmm nagyon királyi kaja volt.
A „helyi erők” tippjére hallgatva elindultunk a Jegenyési bukó felé, hegymenetben, teljes felszereléssel. Minden botot, csalit, etetőt bepakoltunk a kenukba. Akkor még nem gondoltam, hogy a három napos túra legszebb élményei várnak rám.
Folyásiránynak felfelé eveztünk, Viktor volt a felderítő, ő a gyorsabb kajakkal időnként előre sietett a terepet felmérni.




Mivel ezen a vízen nincs állandó vízállás, naponta változik minden. Vannak időszakosan hajózható részei, amik csak magasabb vízállásnál lehet használni. Ha nincs elég víz, jön a cipelés, sokszor a zárások és a bedőlt fák miatt át kell emelni a kenut és a rakományt is.
Többször kikötöttünk és a térképeket nézve kerestük a megfelelő utat célunk felé.
Csodálatos vadvizeken jártunk, ilyet eddig csak a tévé természetfilm csatornáin láttam.








Ámultam, ilyen is van Magyarországon!? Elárasztott erdőkben, állóvízen, kanyargós gyorsfolyású részeken vezetett az utunk. Olyan érzésem volt, mintha meseorszában járnánk.
Szarvasok hüsítették magukat a vízben, különböző madarak a fák ágain, a levegőben vagy épp a víz hátán ringatózva, nagyszerű élmény volt!



Az egyik kanyar után egy bedőlt fa parancsolt megálljt a csapatunknak, az elmúlt napok viharát már nem bírta a vén fűz és beledőlt a keskeny folyóágba, teljesen lezárva azt.
Tanakodtunk sokáig, hogyan tovább, visszafordulni abban a sodrásban a mi gyakorlatunkkal veszélyes mutatványnak tűnt, átemelni szinte lehetetlen volt a majd’ két méteres meredek part miatt. Se a fa alatt, sem a fa felett nem tudtuk a kenukat áttuszkolni az akadályon.
Szerencsénkre érkezett egy arra evező, nálunk jobban felkészült kenus, kérés nélkül segített nekünk. A tőle kapott fűrésszel elvágtuk a fa egyik ágát, az így keletkezett helyen már át tudtuk emelni a hajókat és folytathattuk az utunkat, már lejtmenetben, a Kis Rábának nevezett ágon.


Az úticélunk közelségét jelezte a zárás morajló hangja, és az utolsó kanyar után már láttuk is az iszonyatos tömegű vizet, ahogy a csak pár centi szintkülönbségen átbukik.





A hajókat biztonságba helyeztük a parton és megpróbáltunk fogni párat a helyi horgászok által emlegetett 2,5 kilós domikból. Sajnos ez a mutatvány nem hozott sikert, a zubogó össze-vissza folyó vízben képtelenek voltunk kapást kicsikarni, sőt még a csalit megfelelően vezetni sem lehetett. Mint utólag kiderült, a bukó alatt kellett volna próbálkoznunk, ahol már lelassul a víz, azt a rész szárazon nem tudtuk elérni, a bukón pedig egyikünknek sem volt bátorsága áthajózni.






Így hát halfogás nélkül tértünk vissza a táborunkba. Ebéd után a már jól bevált sóderszigetet vettük célba. Meglepődve vettük tudomásul, hogy a szigetnek se híre se hanva, víz alá került az egész. Csak a vízinövények árulkodtak arról, hogy itt egy kis szigetecske létezik.




Ez a kis áradás azonban nem tudott minket eltántorítani a horgászattól, térdig a vízben állva horgásztunk. A jéghideg vizet hamar megszokta a lábunk, de a borsó nagyságú kavicsok nyomását még most is érzem a talpamon, pedig volt rajtam vízálló cipő, de a sodrás hamar telecsempészte a lábbeliket kaviccsal. Ha valaki ide tervez túrát, feltétlen vigyen magával jól záró, vízálló cipőt, nélkülözhetetlen tartozéka az evezésnek és a horgászatnak is.
Az áradás hatására nem csak a kis sziget tűnt el, hanem vele a halak is máshol keresték a betevő snecijüket. Ezen a napon csak egy balint és egy domolykót adott a folyó ötünknek.

A nap lezárására felkerestük a kempinghez tartozó, attól 150 méterre székelő „kocsmahivatalt”. Itt volt a kemping vizes blokkja, éjjel-nappal rendelkezésünkre állt a zuhanyzó és a többi nélkülözhetetlen öblítős helyiség.
Egy jó hideg sörital mellett megnéztük a zajló foci vb aktuális meccsét, majd mint a jó kisgyerekek ágyba bujtunk.
Nem egyszerű éjszaka várt azonban ránk, rettenetes vihar, szél, szakadó eső és 1-2 másodperces követéssel villámlás és dörgés. Igen csak közelben csapkodott hozzánk az Istennyila!
Éjjel 3 körül realizáltam a helyzetemet, nem álmodom, hogy úszok, tényleg vizes a szivacs alattam, a takaró felettem. Befolyt a víz a sátor általam használt részébe.
Szállásomat áthelyeztem a kocsiba, rettenet jót aludtam ))

Reggel a szokásos ceremóniák után (reggeli, kávé, stb.) ismét a vízen talált minket a nap. A folyó még pár centit rátett a vízállásra, és kétszeres sebességet az áramlásra.
Jó egy órát dobáltuk még a vasakat, a fahalakat, gumihalakat, de sajnos érdeklődő nem akadt a produkciónkra.
Mire kikötöttünk megszáradtak a sátrak, összepakoltunk, közben megérkezett a tréler a hajókért és fájó szívvel búcsút intettünk a Szigetköznek. De csak egy kis időre, mert ide biztosan sokszor fogunk még eljönni, a csodából sosem elég!

A végén pár infó az árakról:

4 személyes kenu 2500 Ft/nap (evezővel, mentőmellénnyel)
Sátorhely: 800+IFA/nap/fő
Napijegy 1200Ft/nap
Sör a kocsmahivatalban ½ l 199Ft! Jéghideg! :-)
A közelben alapvető élelmiszereket árusító kis ABC van.


Bodnár Gyula
Fotó: Tamás, Peti, Csaba, Viktor és Gyula