Felemás érzések

Lassan lejár a csuka tilalmi ideje...íme egy kis kedvcsináló írás Darabos Tamás Zoltán barátunk tollából!

Most, hogy térdig gázolunk a rablóhal szezonban, barátaimban felötlött az ötlet, mi lenne, ha egy népszerű csukás vízen tennénk tiszteletünket Várpalota környékén. Ismerem jól a kiszemelt tavat. Kötnek hozzá igen kellemes, és nem túl emlékezetes élmények is a régmúlt időkből. A tóban hemzsegnek a termetes csukák, akár az átlagos vizeken megszokott mennyiségnek a több tucatszorosa is megtalálható itt. Sok népszerű horgász szakíró jár ide bemutatni a csuka horgászatának csínját-bínját, hatalmas halakkal támasztva alá a felvázolt stratégiát. Nos, engem taszítanak ezek a körülmények. Véleményem szerint egy ilyen tavon a csuka horgászatáról nem sokat lehet megtanulni, hiszen minden törésen pihen egy szerencsétlen ragadozó, amit szezononként több tucatszor is megfognak. A csukákat óvó szigorú szabályok is visszásságot keltenek bennem, hiszen csupán a halak elamortizálódását lassító intézkedések szememben. Mégis beadtam a derekamat, táncba vittem az ördögöt, hiszen a srácok szomjazták a sikert és kellett egy tapasztalt horgász is a csónakba... :o)





A vízpartra érve valamennyire mégis megenyhült fagyos lelkem, hiszen csodálatos hajnal fogadott minket. Az erejét próbálgató napkorong egyszeriben aranyba festette a tájat. Csónakunk lassan siklott a tükörsima víz felszínén, széles ívben kerülhetve a bozontos nádcsomókat. Mesés harmónia szállt meg minket, mígnem fel nem bukkantak az egymás utánijában közeledő csónakok. Igen intenzív hajóforgalom volt aznap a kis öbölben. A pár tucatnyi ígéretes hely fölött, mindenhol horgonyzott egy-egy ladik és egymásnak adták át a staféta botot. A pergető horgászok végigpróbálták a szegényes műcsali repertoárt, amit a szigorú szabályok még megengednek, majd a következő állomásra eveztek tova. Nem, ez nem az én világom, tudatosult bennem a gondolat...





Na de térjünk vissza a horgászathoz. Lemacskáztunk egy ígéretes álláson, valahol a nyolcadik és tizedik csónak közé furakodva, természetesen tartva a két dobásnyi távolságot. Máté és András „Sandra twistert” akasztottak az acélelőke kapcsába, hiszen ezen a vízen szerintük az jól működik. A biztosnak tűnő stratégiával szembemenve, én termetes vízközt járó gumihalat vettem elő dobozomból, hiszen ha mindenki a „már bevált” műcsalikkal dobál, azokat már bizonyára jól ismerik a sokat tapasztalt ragadozók. A nagyok legalábbis biztosan... Talán negyed órája sem dobáltunk még, mikor Máté halat akasztott. Rövid harc után a csónakban pihegett a nap első fogása egy 2,8 kilós, csodálatosan szép csuka képében. Gyors horogszabadítás, fényképezés, majd indultunk is tovább a következő felszabaduló helyre.









Itt egy 13 centis, többrészes „swimbait wobblert” kötöttem fel zsinórom végére, hátha a csaliváltás meghozza a hőn áhított sikert. És valóban, egy óvatlan pillanatban, mintha valami megbökte volna műcsalimat. Azon nyomban be is vágtam és bizony hal fordult a zsinór végén, de mekkora... Rögtön felszínre tört a hatalmas csuka. Ez csinált ekkora kapást? - lepődtem meg azonnal. Azokon a vizeken, ahol én horgászok egy öt pluszos csuka kicsavarná a kezemből a botot! Ez a példány pedig, mintha nem is élne, úgy hagyja magát a csónakhoz húzni. Pár percig sem tartott a küzdelem, mire kézbe vehettem életem eddigi második legnagyobb, 5,78 kg-os csukáját.



És ez a pontja a történetemnek, mikor felszínre kéne törnie belőlem az euforikus érzésnek, ám ez mégsem történt meg. Úgy éreztem magamat, mint a vadász, aki szarvasmarhát lőtt. Nem tudtam mire vélni a pillanatok alatt megfogott csukát, hiszen minimum negyed órát kellett volna küzdenie zsákmányomnak az őszi hideg, oxigéndús vízben... Mindegy, ez van, nem több. Lehet, már jó párszor ki lett fogva és tudta, kár ellenállni, jól ismerte a forgatókönyvet... Készítettem pár képet és csalódottan csúsztattam vissza a tó haragoszöld vizébe a nap halát. Kétségeimnek hangot is adtam a csónakban, mire megkaptam válaszul, hogy én nem tudok semminek sem örülni... :o)



Hamarosan újra Máté került a figyelem középpontjába, hiszen ismét csukát akasztott. Más tavon egy két és feles kroki szép zsákmánynak számít, de itt messze elmarad az átlagtól. Nem is pepecseltünk vele sokat, pár gyors kép és irány vissza a vízbe. Rendkívül kellemes időnk volt, jobbat sem kívánhattunk volna ősz derekán és a halak is bizony kapókedvükben voltak. Kívánhat e mást magának egy pergető horgász? Valahogy én mégis úgy érzetem, mintha fojtogatnának. Dunához szokott gyerekként nem érzetem magamat otthon a zsúfoltságban, a kiszámíthatóságban.





A távolban felszabadult egy hely, így ismét útra keltünk. Beton póznák között vertünk tanyát. Most Andráson volt a sor és érezvén a rá nehezedő nyomást, rögtön akasztott is egy kisebb csukát, olyan másfeles formát, de a csónak mellett persze lefordult a horogról. Ez a leghumánusabb, ő így engedi vissza a halat – magyarázta. :o) Kár érte, azért egy fotó erejéig megmutathatta volna magát. Idő közben feltámad a jeges szél, azon nyomban véget vetve a kellemes horgászatnak. Andris minden izmával megfeszülve hajtotta előre a három emberrel túlterhelt csónakot, keresve a kikötő biztonságát. Rögtön felajánlottam, hogy kidobom Mátét a ladikból, némileg megkönnyítve munkáját... Végül azonban arra jutottunk, hogy mégis megkegyelmezünk neki, mivel még nem élt eleget. Így, mindannyian sikeresen partot értünk. ;o)



A többiek még erőltették a dolgot, de én úgy döntöttem elég volt a mókából és beültem a kocsiba aludni kicsit. Ilyet nagyon ritkán csinálok a vízparton, de most úgy érzetem, nem maradok le semmiről. Álmomban már a következő hétre tervezett Tisza tavi túránkról ábrándoztam, öblítő csatornák és a holt Tisza partján csatangoltam vadvízi rablókra portyázva. Mire felébredtem, a szél némileg elcsendesedett. Kikászálódtam rejtekemből, majd megkerestem horgásztársaimat, kik éppen a megvadult csónakot próbálták megszelídíteni. A napnyugta még Andrásnak hozott egy akciót, de a kisebb csuka ismét lefordult a horogról. Nem maradt más hátra, mint gyönyörködni egy utolsót a naplemente intenzív színeiben, majd útra kelni.







Felemás érzések keringtek bennem hazafelé zötykölődve. Részben örültem, mert rendkívül szép tájakat csodáltunk meg, különösen a fényváltás időszakában és néhány igazán szép csuka is került a szákba. Mégis úgy érzem, ez a tó nem az én világom. Nem érzem azt, hogy kihívást jelentene számomra egy olyan víz, ahol bárki, minimális energiabefektetéssel megfoghatja a maga kapitális csukáját. Én szeretem megfejteni a körülményeket, megismerni, kitapasztalni a halak szokásait és nyakon csípni a tó, vagy holtág királyát. Nem mondom, hogy nem térek ide vissza többet, ha úgy hozza a sors, de szívem mélyén más szintű kihívásokra vágyok...