Folyóvízi nehézkeszegezés

Már többször megkaptam azt a kritikát, hogy keszegezős történetet sosem közlök le. Sajnos ez igaz. Tőlem valahogy távol állnak a finomszerelékes módszerek és horgászatra szánt szabadidőmben inkább a nagyhalas taktikákat alkalmazom. Van egy vízterület azonban, ahol a keszegezés új értelmet nyer, ez a víz pedig a Duna. Aki ismeri a módszerét a vad sodrásban történő horgászatnak és vállalja a körülményes etetés kialakítását, az nem ritkán két – három kilós lapátdévéreket, termetes jászokat, harcos márnákat és különleges folyami halak sorát kerítheti horogvégre. Persze a víz ereje miatt itt nem lehet könnyű szereléket használni, hiszen a sodrás tovagörgeti a feeder etetőkosarat, elmossa az etetőanyagot. A dunai horgászat megköveteli az erős felszerelést és a bőséges, agyaggal nehezített etetést. Nevezetnénk ezt a horgászmódszert akár folyami nehézkeszegezésnek is... :o)



Idén szeptemberben szinte az összes horgászatunkat tönkretette a mindig hétvégére beköszöntő esős, frontos idő. Az mellett, hogy többször bőrig áztunk, a halak sem úgy jöttek, mint azt a nyár folyamán megszoktuk. Alig vártam, hogy végre kifogjunk egy csapadékmentes száraz napot, hogy végre kellemes körülmények között tudjunk pecázni egy jót. A hónap közepén egy pénteki és egy vasárnapi esős nap között felcsillant a remény, ugyanis a meteorológia egy esőmentes szombat délutánt ígért, amit nem hagyhattunk veszendőbe menni. Így Komárom felé vettük az irányt, ahol a vasútállomás alatti sóderos szakaszon készültünk elcsípni pár példányt a Duna békés halai közül. Sajnos csak négy-öt óra állt rendelkezésünkre a horgászatra, mert faternak másnap reggelre egyéb fontos programja akadt.





Mielőtt megkezdtük volna a horgászatot, meglátogattuk titkos agyaglelő helyünket, ahol Jimmyvel 10 kilónyi ragadós kötőanyagot fejtettünk ki. Az agyag nagyon fontos a dunai etetésnél. Egyrészt nehezíti a darát, hogy a gombócok minél előbb a fenékre érjenek és egy helyben maradjanak, másrészt lassan adagolja ki magából az illatokat ahogy mossa a hatalmas gombócokat a sodrás. Összekevertünk három kiló sajtos etetőanyagot és öt kiló beáztatott búzát hasonló mennyiségű agyaggal. Talán soknak tűnik ez a mennyiség, de folyóvízen igenis indokolt az ilyen nagy mennyiségű etetés. A hatalmas gombócokat lapos formára egyengettük, hogy jobban ellenálljon a sodrásnak. Az etetőkosárba szintén sajtos kaja került, amit etetőanyag ragasztóval varázsoltunk masszívabbá.





Felszerelésünkről is írnék pár mondatot. Bizonyára sokan feeder botokat alkalmaznak a Dunán, de nekünk megfelelnek az év közben használt bojlis pálcák is. Még a gébek is jól megrázzák merev spiccüket, a kapást el sem lehet téveszteni. Persze, aki csak folyóvízen horgászik, annak célszerű specializálódni, de szükségképpen tökéletesen megfelelnek ezek a botok is. Főzsinórnak 27-es monofil damilt használtunk, a csúszóra szerelt 70 grammos etetőkosár alá pedig 20-as fluocarbon előkére kötött 6-os Owner horgon kínáltunk fel 7-8 eleven csontit. A keszegezésben jártas horgászok talán most elborzadnak a durva felszerelést látva, de a húzós dunai vízben így lehet keszeget, márnát fogni. Pontosabban így is lehet... :o)



Miután a nehezített gombócokat behajigáltuk 40 méter távolságba, besuhintottuk botjainkat és vártuk a kapást. Természetesen elsőként a gébek érkeztek meg a helyszínre, egymás után kapkodtuk ki a tüskés kis gonosztevőket a habokból, de ahogy a nap lassan eltűnt a látóhatáron, a gébsereg, ha nem is teljesen, de eltűnt az előttünk lévő területről. Reménykedtünk, hogy etetésünk ekkorra már kilométeres szagcsíkot húzott a Duna mentén és lassan behozza elénk a nemesebb folyami halakat. Az éjszaka csendjét időnként egy, a Monostori erődben elsütött ágyú dörrenése szakította csak félbe nem kis robajt okozva a part menti sötétségben.



Az első tisztességes hal fater botján jelentkezett. Egy kisebb, húsz dekás dévért sikerült fognia az öregnek. Bár nem egy óriási hal, de egyértelműen jelezte, hogy megtalálták az etetésünket a folyó lakói. Nekem természetesen továbbra is csak gébek vették fel a csalimat.



Éjfél körül egymás után minden boton jelentkezett egy-egy gyors kapás, de olyan hirtelen történtek az események, hogy szinte lehetetlen volt megfogni a tetteseket. Faternak sikerült időben belevágnia az egyik spicc rezegtetésbe. Szerintem tekés múltjának köszönhetően tud ilyen villám gyorsan lehajolni. :o) Jutalma egy szép kilós dévér lett, ami dunai mércével nem számít túl nagynak, de a tavi keszegekhez szokott horgásznak mégis ritka szép zsákmány. Sajnos ez volt az utolsó fogásunk, mivel lassan csomagolni kellett. Nagy kár, pedig biztos voltam benne, hogy ekkorra már számos szép hal keverget etetésünk fölött.





Ahogy elindultunk hazafelé, az eső is elkezdett csöpörögni. Nem fogtunk ugyan sok halat, de azért ez a kilós dévér is igencsak szép zsákmánynak számít. Persze a fogott halakat mind visszaengedtük a folyóba. Rendkívül elégedettek voltunk, hiszen egy nagyon kellemes napot sikerült eltölteni az élő Dunán és még néhány halat is sikerült nyakon csípni. A zsúfolt tavi horgászatok után igazi felüdülés volt ez a langyos szeptemberi éjszaka a néptelen, csendes folyószakaszon.