Ennek dacára rendszeresen kimegyek a kedvenc kis csatornámra ahol évről-évre örvendeztetem meg a halakat rendszeres etetéssel és néhányat hegyes horoggal is.
Töménytelen szakirodalmat olvastam az évek folyamán elismert és felkapott horgászszaktekintélyektől. Katus Gyula, Magyar Szilárd és jelen időnkben Döme Gábor békéshalas tanácsai mind itt porosodnak a fülem mögött a kispolcon, mert makacs vagyok és még makacsabb nálam a pénztárcám. Lássuk be, ha természetes vizekből ma szépnek mondható halat akarunk fogni, akkor az eredményességünket a legtöbb esetben vagy rengeteg idővel, vagy rengeteg pénzzel kell megsegítenünk. Legjobb persze, ha mindkettővel teli a padlás. Nekem elegendő hely híján beépített a padlásom így egyikből se jut elég az igazi trófea elnyeréséhez, de teszek ellene ahogy tudok. Igyekszem a fontos tényezőket megfigyelni és ezek alapján feljegyzéseket készítek amelyek összegezve hipotézisek felállítását teszik lehetővé és talán nincs is nagyobb öröm, mint ha beigazolni látjuk elképzeléseinket.
Tavaly korán kezdődött a tavasz és áprilisban már többet sütött a nap, mint idén májusban. Gyorsabban ébredt a természet és gyorsabban ébredtek a halak is. Akkori megfigyelések alapján várható volt, hogy idén is lesz egy rövid de igen erőteljes amúr invázió, hiszen tavaly egy hét erejéig nem volt nap, hogy ne akadt volna horogra legalább egy, de inkább kettő–három jelezte, hogy körbenézne kicsit a parton némi tisztább oxigén reményében. Így április közepétől fél éjszakáimat kint töltöttem a víz mellett fogvacogva, télikabátba mozdulatlanul és két hét elteltével is csupán, semmi. Egyszerűen semmi. A feleségem csak zsörtölődött a hiábavaló ücsörgés miatt. A munkatársaim lassan kerülni kezdtek, mert már nem is érdekelt semmi csak, hogy kezdődjön végre az élet a vízben. Volt időm gondolkozni, de apró változtatások ellenére továbbra is arra a következtetésre jutottam. Korai. Még túl korai a lelkesedés. Lassan kezdtem visszaszokni az életbe, mire beállt valami apró változás. Érezhető a tavaszon mikor esik át a holtponton. Mikor gyűri le a tél védcsapatainak utolsó tagjait. A merészebb lányok merészebb ruhákat öltenek. A kocsmák vendégei csak reggel hajlandóak távozni. Az idősek még kevesebbet alszanak. A horgász pedig halat fog – végre. Ekkor kellett hát nekiindulni és megmártózni az újjáéledésben. Már reggel érezni lehetett a nap sugarain, hogy eljött az idő. Menyhárt Jenő úgy tartja a koncert nem a színpadon kezdődik el, hanem már előtte az öltözőben. Én pedig úgy tartom a horgászat sem a vízparton. Így munkahelyemre elzárva 8 hosszú órán keresztül szólongattam magamban az amúrokat: „Aranyom és ezüstöm nincs, de amim van, azt adom nektek: A Názáreti Jézus Krisztus nevében keljetek fel és ússzatok!”
Túlesve minden kötelezettségen estefelé már tűkön ülve rontottam le a vízpartra. Beetettem (ahogy azt ígértem nekik), felszereltem a botokat és leültem a foszladozó horgászszékembe. Kinyitottam egy sört, aztán kettőt, majd hármat ahogy teltek az órák és egyre hidegebb lett a nagykabátban. Túlestünk a szokásos esti szertartáson
A csatorna
A madarak lassan befejezték az éneküket, megjelentek a szürkülő égbolton a denevérek akik miatt néha muszáj volt csápolnom néhányat, mert veszélyesen közel szálltak már az arcomhoz. Ezt szeretem, ha sikerül belesimulni a természetbe. A Bőregerek is megtiszteltek a kellő távolsággal, a sötétség is ránk telepedett, a sör is fogyogatott, egyedül a hideg volt töretlenül önzően erőszakos ahhoz képest, hogy már májust mutatott a naptár. A békák is hozzáfogtak az éjszakai koncerthez, ami az egész napi reményteljes várakozást, majd az ezt követő hosszú mozdulatlan órák miatt nem volt kifejezetten szívmelengető. Amikor hirtelen, apró de határozott mozdulattal feljebb emelkedett a jobb oldali feederen a kapásjelző. Épp elég volt, hogy a bot közelébe helyezzem a kezem a zsibbadt mozdulatlanságból a következő határozott és nagyobb húzásra. Tökéletes kapás. Elhibázhatatlan. Bevágtam és húztam egy erőset. Közvetlen a nádfal előtt horgászom, így sajnos számos szomorú példa mutatja, hogy a halat azonnal el kell távolítani a nádtól, mert ösztönösen arra menekül, vagyis ha nem lehet fordítani, akkor veszett fejsze nyele. Ez a hal meglepődhetett, mert az első két húzásra nem is reagált igazán és sikerült rögtön a víz felszínére húznom, amikor is kénytelen voltam én meglepődni, mert az addig a Dalai Láma nyugodtságának jeleit magán viselő hal úgy tört a mélybe, hogy majdnem kirántotta a botot a kezemből. Áldottam magam az egész napi mantrázásért és a jó cuccért, mert szintén kudarcok tapasztalatainak gyümölcse, régi zsinórral, gyenge horoggal horgászni annyi, mint először tartani a másik orcámat. A horgászhellyel szemben végig nádas, sőt mellettem jobb és bal oldalról is. Maga a belátható hely 10x10-es legyező amelynek szárában én álltam akkor és észlelve a helyzet komolyabbra fordulását már döngettem is be a kikötött csónakba, amelynek végéből jóval könnyebben tudtam irányítani a halat, hogy elkerülje a körülöttünk burjánzó nádastengert. Sikerült újfent megfordítani és immár nagyobb biztonsággal irányítani. Belekezdtünk egy nekem rendkívül, neki gondolom már kevésbé szórakoztató játékba. Ő jobbra megy le, én balra húzom fel. Ő balra megy le, én jobbra húzom fel. Majd egy kör a csónak előtt és még egy balról. Nekem persze folyton reagálnom kellett, így az egész kezdett olybá tűnni, mint egy Tv - torna a Fejes ikrekkel. Kezdtem én is rádöbbeni ennek a fele se tréfa, mert bár vízközt tudom tartani a halat és mellettem a merítő, egyelőre nem mutatja magát, de ha mutatná se látnám nagyon, mert eddigre úgy besötétedett, mint a fejembe akkor amikor a fejlámpámat kint hagytam a parton a kapás izgalmában. Visszamenni érte esélytelennek tűnt, hiszen vagy a mellettem lévő nádas segít a halon, vagy a csónak oldala a damilon. Így maradt a sötét, gyenge holdfény hangulatvilágítással. A küzdelem öt-hatodik percénél kezdtek el mardosni a kétségek. Mi lesz ha nem tart ki a damil? Mi lesz ha mégis elbénáztam a horogkötést? Mi lesz ha bevág a csónak alá? Akkor én vágok be magamnak egy balhorgot. A világ ment tovább, csak mi nem éreztük, de hál’istennek a testem visszanyerte uralmát az adrenalin túladagolás fölött és elkezdtem dolgozni az óvatos felszínre hozásért. A küzdelem kezdett beállni egy elmegy – visszahúz játékra. Egy sima – egy fordított. A hülyének is megy. No de ezt a halat még meg is kellene látni ma valahogy, még ha sötét is van! Áldottam a sors uszonyát, hogy nem a 15 évvel ezelőtt vásárolt, DAM orsóval felszerelt, egyébként nagyon is frappáns kis feederemre, hanem a tavaly frissen szerzett harci fékes Shimano-s feederre érkezett az amúr, hiszen eddigre bizonyossá vált a mókából, kivel is állok szemben. Eddig lehetőségem se volt használni az orsónak ezt a plusz funkcióját, de a média férge által rágott agyamban úgy jelent meg előttem Döme Gábor, mint Jézus a püspökladányi szántóföldön.
Jézus a szántóföldön
Többé nincs előttem akadály. Az amúrom kitör én irányítok és engedek. Veszélyes hely felé megy? Szorítok és húzok. Juhéjj! Még jobb lett a játék. Így még 5 perc elteltével sikerült kifárasztanom annyira, hogy már folyamatosan, közvetlenül a felszín alatt úszott és csak ritkán tört mélyebbre, akkor is rövid időre. Viszont ekkor ijedtem meg igazán. Rendkívül rossz fényviszonyok között is jól láthatóvá vált az a helyzet, hogy nem fog beleférni a merítőhálóba. Na gondoltam szép kis esélyek.
Itt rejtőzködnek
Két hét didergés után megakasztom álmaim halát, lámpa nélkül kifárasztom és erre fel nem tudom biztonságosan megmeríteni. Agyban dől el minden küzdelem, ebből a szempontból előnyben voltam akárhogy nézzük és mellettem már ott volt a PVTV szupersztárja is – ráadásul megjelenve. Ez erőt adott és nekiláttam a folytatásnak. Némi erőltetett emeléssel próbáltam ízelítőt adni fűpontyomnak ebből a jó édes alföldi levegőből, amire heves nemtetszéssel reagált minden alkalommal. Olyan csapkodást rendezett a víz tetején, hogy jónéhány mikro-infarktuson keresztülverekedtem magam, mire sikerült belekényszerítenem abba a jól ismert félresikerült kifli alakzatba mikor a horoggal huzamosabb ideig kint tartható a szája. Oxigénbomba neki, adrenalin nekem. Úgy kábultunk mindketten, mint a hippik Woodstockban. Jöhet a végjáték. Jobbkézbe a bot, balkézbe a merítő. A lámpa hiánya és a hal mérete különösen izgalmassá tette a végkifejletet. Húzom a szák felé, eloldalaz mellette. Mehet jobbról. Megint mellé. Egy alábukás neki, egy emelés nekem. Tolom alá a szákot, Döme Gábor toporzékol mellettem a csónakban. Tudom, hogy helytelen, de már nem vagyok ura a cselekedeteimnek.. NO de lássanak csodát az amúr feje benne a szákba és engedelmesen követi a teste többi része. Lazíthatok a bot tartásán és emelem a szákot. Kilóg a farka. Istenem csak most meg ne ugorjon! Húzom lassan magam felé beemelem a csónakba és olyat sikítok, mint egy nő, persze csak befelé. Száguld a vérem míg cipelem ki a zsákmányt a partra. Tátog bámul. Tátogok bámulom. Egyikőnk se tud megszólalni. Eddig attól féltem, hogy senki nem fogja elhinni, most én is alig hiszem el.
A fűponty
Úgy nézek körbe a sötétbe, mint a macska amelyik egeret fog a saját territóriumán kívül. Szinte morgok zsákmány felett a fejemet kapkodva épp, hogy meg nem harapom. Döme Gábor mosolyog és végre eltűnik. Sóhajtozok és bekapcsolom végre a lámpát. Gyönyörű példány. Ma viszont véres kedvem van. Leváglak barátom. Tájidegen vagy és finom.
