Szakadó esőt mondott előző este a rádió. Nem hittük el, már csak azért sem, mert minden mindegy volt: csukázni fogunk menni és pont.
Hajnalban szakadó eső. Igazat mondott a rádió. Persze! Egész nyáron meg az volt, hogy csapadék lesz hétvégén, aztán meg nem volt… Esőkabátot kétszer ellenőriztük, aztán gyí, ki a sötétségbe.
Rossz utakon araszolunk előre. Nem mentünk gyorsan, így is majdnem két rókakoma bánta. Helyettük csak a csomagtérben kissé rosszul elhelyezett botok összecsattanó gyűrűi és az orsók hajtókarjai. Ez legyen a legkisebb gondunk ma.
Ahogy közelítünk, szó szót követett, egymást nyugtatgattuk, biztos lesz helyünk – ki az a hülye aki ilyenkor? Sőt, legalább 3 nálunknál hülyébb is kell, aki előttünk fog leérni a partra, mivel legalább 5 jó/tűrhető hely van. Egy kávé még bele is fér, és egy kis friss péksütemény!
Ezzel a lendülettel parkoltunk le pislákoló fényű non-stop presszó előtt. Faluhelyen nem mindenhol van ilyen, ezt azonban a hozzánk hasonló lelkületű horgász sporttársak tartották el évről évre. Két kávé rendel, kiskezitcsókolom! – helyeztük magunkat kényelembe, amikor nyílott az ajtó.
Földiek voltak, jól ismerjük egymást – meg kell mondani, hasonló helyzetekből. ’Hát merre mentek?’ – ’Hát mi is.’ – ’Hát csak lesz hely!’ – ’Hát a múltkor korábban voltunk, aztán nem volt…’ – ’Hát akkor a viszontlátásra!’ – húztunk el gyorsan, nagy levegővételekkel segítve a kávéval leforrázott torkunkon.
Pékség felejtő.
Rossz volt az út, de most már ez se számított. Fél szemmel a visszapillantó tükröt figyelve, toltuk neki, ami a csövön kifért. Lankadatlanul szakadó esőben, nagy lendületet véve hasítottunk fel a gátoldalra, és… még találtunk parkolóhelyet. Pontosan 3 „hülyébb” érkezett meg előttünk.
megérte időben indulni
Még meg sem álltunk, kollégám ki is pattant a kocsiból, felmarkolt két botot meg, amit gyorsan elért és elindult a part felé. A fejlámpát még sebtiben ráadtam, legyen egy kis esélye annak, hogy nem esik hanyatt az agyagos gátoldalban és töri ketté az egész csukázó szettet. Rá egy fél perce én is elindultam a cuccunk másik felével, meg is érkeztek a kocsmában hagyott ismerőseink és… még két autó. Ahogy elértem az vízparti fákat, még hallottam újabb autókat, de már nem érdekelt. Társam talált egy biztató helyet – így a koromsötétben, esőben megfelelőnek is tűnt… Lepakoltunk.
vadvízi harcos
Egy egész óra volt még napfelkeltéig, pont elég idő arra, hogy teljesen elázzon a felszerelésünk és az összes nem vízálló ruhadarabunk. Kisebb ijedelmünkre a mellettünk lévő kolléga jött át szomszédolni, az arcunkba világító fejlámpa kellemes élménye mellett megtudtuk, hogy vannak itt Budapestről, Jászberényből, Egerből és persze a környékről is. Egész héten nem evett, a kárász csak gilisztával néha-néha (persze egy doboz giliszta volt csak nálunk) és hát csak 50 cm-es a víz.
Elkezdtünk fogadásokat kötni egymás között, ki meddig bírja…Egyetlen reménységünk az az elkapott információ foszlány volt, ami szerint „csak a bronzszínű körfogó villantó”…
többféle módszer sikeresnek bizonyult aznap
És igen.
Csüggedésünk szemvillanás alatt vált köddé az első rávágásnál. Amikor pedig a bronzszín sikerét továbbgondolva élő kárásszal is megjött az első kapás, ázva-fázva de teljes belső boldogsággal fogalmaztuk meg megint az örök tanulságot:
Valamit valamiért.
Eredmények, felszerelés, érdekességek:
10 csukát akasztottunk, ebből 3 darab volt 50 cm fölött (56cm volt a legnagyobb). 3 leakadt, 1 pedig elharapta a zsinórt. A többi 40 cm körüli méretű volt
Minden típusú módszerrel fogtunk: pergetve, letett úszós, „sétálós” úszós és fenekező
Pergetés: azt a bizonyos bronzszínű 4-es méretű körforgót használtuk, pőrén felkötve egy szilikon bevonatú sárga körszövött fonott zsinórra (átmérő: 0,15mm). Nagyon érdekes volt, hogy egy idő után az orsót nagyon nehezen lehetett tekerni… Semmi egyéb magyarázatot nem találtunk, mint hogy a körforgó villantó valamilyen negatív hatása érvényesült, valószínűleg a becsavarodás miatt. A vízparton nem jöttünk rá a pontos mechanizmusra, de ha lesz konkrét válaszunk, megírjuk!
Csúszó úszót használtunk, annak érdekében, hogy messzebbre tudjunk dobni. 20 grammos alul átlátszó, felül piros csukázó úszót 30 grammos cseppólommal súlyoztuk le a fenékre, az először 0,20mm-es fonott (később 0,30mm-es) előke pedig egy csomó nélküli fix T eltartóval került a főzsinórra. Tekintettel kb. 60-90cm-es vízmélységre, az előke kb. 40 centire volt a fenéktől.
A másik botra „sétálós” úszós szerelék került, szintén csúszó úszóval. 25gr-os úszóra 15gr-os csúszó ólmot tettünk, alul pedig drótelőkén kóbinált a kárászunk. Kapást úgy sikerült kicsikarni, hogy időnként meghúztuk a szereléket (mintha mártogatnánk), és az egyik ilyenre fordult a csuka a csalihalra.
A fenekezőn klasszikus végólom és felül az úszóson is alkalmazott T eltartó volt, abban a magasságban felkötve, ami az úszóson sikert hozott.
Összefoglalva a tapasztalatokat, minden módszer adott halat, de a legsikeresebb a pergetés és a fenékólmos csukázó szerelék volt. Fontos tanulság, hogy ahol fogtunk csukát, érdemes visszadobni: a halak több mint 50%-a kb. 4 négyzetméteres területről jött. Szintén említésre méltó, hogy érdemes volt bentebb dobni – csak mi horgásztunk csúszó úszóval, így kb. 5-10 méterrel nagyobb területet tudtunk meghorgászni, mint a többi sporttárs.
