Ács. Mindenkinek így mutatkozott be már nagyon hosszú ideje… Ács Sándor azonban nem volt ács. Eredeti végzettsége magyar-földrajz szakos tanár volt és nem pedig a házak tetején, ügyesen lavírozó mesterember. Munkahelye már öt éve, az egyik nagy, fővárosi lakberendezési raktáráruház „leértékelt termékek” osztályán volt. Távol a csillogó, nyüzsgő emeletektől, a mindig népszerű nappali és konyha szintektől. Mindössze, egy félhomályba burkolózó sarok volt „őrhelye”, ahol saját magán és pár hiányos vagy szakadt kárpittal rendelkező kanapén vagy eltört lábú széken nem igen volt más.
De, mióta is? Tette fel magának a kérdést otthonában, egy átkozottan hideg, kora reggelen. Igen, tudom már – mondta magában – mióta eljöttem otthonról, igen mióta felköltöztem Budapestre. Harminc év? A tovaszálló évek gondolata kissé elszomorította, majd nem sokkal később, mégis erőt vett magán. Ma különben is, haza indulok! Egyszerre rándult meg szinte minden „maradék” izma, ahogy felegyenesedett az alapjában véve is igen kényelmetlen, keskeny kis ágyán. Aztán ugyanazzal a lendülettel ki is nézett a Dongó utca 12/b. jelzésű panellakás 8. emeletén található albérletnek kicsinyke ablakán… Húúú, a mindenit, jól lefagyott mormogta maga elé. A szájából kiáramló, elhasznált meleg levegőnek köszönhetően, egy pillanat alatt párásítva be ezzel, az amúgy sem patyolata tiszta ablakot. Érezte, ha nem kel fel azonnal, akkor vége, vissza fog aludni. Vállait azonban, tonnának tűnő gondjai nyomták vissza...
Vár a Tisza Ács! Vár az otthon! Mondogatta magában, miközben végre erőt vett magán és a viseltes „téli ruháját” magára öltötte. Itt egy kisebb lyuk, ott egy leszakadt „félbetört gomb” jelezte, nem ártana már újat vennie. Ezt a félbetört gombot nézegetve, Ács keserédesen mosolyodott el. Ez meg hogy lehet? Kérdezte magától.
Más embernek, ha leszakad egy gombja, akkor az egész gomb, egyszerűen, egészben leszakad… az ő gombja meg képes volt félbetörni, még a fél rész leszakadása előtt. Pontosan és „tökéletesen” használhatatlanná válva így...
Az új ruhavásárlás, pénzkiadási eshetőségének puszta tényétől, abban a pillanatban oly messze volt, mint a lakása egy újonnan felfedezett kisbolygótól valahol a tejútrendszer szélén, vagy még messzebb… Tűt és cérnát kerített, mivel mindig is magányosan élt - nem volt gondos "asszonya" - nem okozott gondot neki egy új gombocska felvarrása. Most azonban, az első mozdulattal szúrta ujjába a parányi, tűhegyes eszközt és a sötét vére azonnal kiserkent. Gyorsan leragasztotta a sebet és összeszedte magát. Tamás bácsi hamarosan ideér és nekem még be kell pakolnom a cuccaimat, futott át az agyán. Lássuk csak, mi kell majd az előttem álló „útra”, nézett szét Ács a szegényes 32 négyzetméteren. Nagyon azonban nem kellett a szó klasszikus értelmét tekintve szétnéznie, hiszen egy jól elvégzett periférikus „nézéssel” az egész lakást át tudta tekinteni. Hamarosan magára vette nagyméretű hátizsákját, ami még a „boldog fősulis” évek hagyatéka volt és hamarosan az összefirkált és piszkos lift kabin helyett a nem kevésbé mocskos lépcsőt választotta, hogy elhagyja a szürke épülettömböt. Sosem értette pontosan, hogy miért, de valahogy mégis emberibbnek érezte a lépcsőfokokat, mint a számára sohasem megszokható szaggal rendelkező liftet.
Mire leért, alaposan kimelegedett és az órájára pillantott. 7 óra 10 perc pontosan. Az idő, pontos nyilvántartása, Ács szemében mindig is különös hangsúllyal rendelkezett.
A karóráját ennek szellemében, mindig precízen „hangolgatta”, ugyanis a másodpercek törtrészei is oly fontossággal bírtak életében, mintha az idő ekképp való számontartása lenne „földi küldetése”.
Tamás bácsi, aki egy kicsinyke Tisza parti falu egyetlen vegyes boltjának tulajdonosa volt, hamarosan megérkezett ütött-kopott furgonjával. Az egész jármű és az alak olyan meseszerűnek, olyan oda nem illőnek hatott a komor épület tövében, akár egy eltévedt "időutazó". Kissé meggörnyedt tartásával és fura kiejtésével, Tamás bácsi is, inkább valamelyik Grimm meséből előbújt figurának tűnt, mintsem korunk emberének. „Na, öcsi! Megyünk haza! Anyád már nagyon vár!” Ács nem válaszolt erre. Üdvözölték egymást, majd elindultak. A hirtelen mellettük elviharzó mentőautó fülsüketítő hangjától Ács összerezzent, mindig is összerezzent ilyenkor, ezt a hangot valahogy sohasem szokta meg a lelke. Egy civil a civilizációban… úgy érezte magát, ahogy a jeges ablaküvegen kibámult és az embereket látta összezsúfolódva hatalmas csomagokkal a kezükben egy buszmegállóban. Magányosnak és szomorúnak érezte a világot és magát. Milyen furcsa dolog ez - tűnődött el magában Ács – az emberek oly sokan laknak itt a városban, mégis elidegenednek egymástól. Áttaposva egymáson, könyökölve törnek, zúznak, keresnek valamit, és amikor rájönnek, hogy mi is az a valami valójában, már nem is keresik… sőt menekülnének előle. Ha tudnának…
„Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert boldogság az ismétlődés utáni vágy…”
Jutott eszébe egy régebben olvasott könyv részlete. Milyen igaz, tűnődött tovább… és vajon hol lehet már az a magyar szakos lány, akitől azt a könyvet kölcsön kapta annak idején kollégiumban? Emlékei peregni kezdtek… micsoda bál volt… a fények, az illatok, a hangok egyszerre törtek fel benne, ahogy arra a régi bálra gondolt, ahol ő és az magyar szakos lány… A tánctéren már csak kevesen voltak, egy már akkor is réginek számító, olasz slágert énekelt magyarul az előadó…igen…igen a két szív akkor összeért…
Kétséget kizárólag, először, akkor volt szerelmes életében. Ezt persze el is mondta ott a lánynak, de a fogadalmukról, ami arról szólt, hogy a suli elvégzése után összeházasodnak, persze semmi sem lett.
Történt, hogy egy nap, Ács arról értesült, hogy „szerelme” a diplomaosztója után közvetlenül hozzáment az iskola rendészéhez. Akkor nyáron hazatért, a ködös éjszakába, az „ártéri semmibe” beleordított fájdalmas MIÉRT? –re, a lány gömbölyödő hasa adott csak kijózanító választ, pár hónap múlva...
Ács azóta se tért magához, a tovaszálló évek alatt mindig és mindenkiben azt a magyar szakos lányt kereste. De persze nem találta. Ki tudja miért, de csupán most, a hazaúton ébredt rá: végleg elvesztette.
Ahogy távolodtak a várostól, Ács lelkében úgy nőtt a már régen elveszített nyugalom és csillapodott némileg a keserűség. Hamarosan néptelenebb utak jöttek, ahol az autó csak lassan haladhatott, mert a hatalmas „kátyúk” itt is ott is akadályozták az előrehaladást. Ezt, Ács cseppet sem bánta, sőt kifejezetten élvezte, hogy újra láthatja a szemének, lelkének kedves tájakat. Órák múlva, útjuk a Tisza gát mellett folytatódott. „Na, öcsi! Itt a folyód! Hiányzott-e már?” Törte meg Tamás bácsi a hosszú csendet. Ács válaszra nyitotta volna száját, de aztán végül nem szólt. Mindketten tudták a választ…
Itt a nagy kanyar, nézte a parti erdőst, majd eszébe jutott az a hatalmas harcsa, amit itt akasztott meg a ladikból édesapjával. A "nagy kanyar"...e szavak felidézése alatt, alaposan gondolataiba mélyedt. A ráncok hegyekké nőttek homlokán és érezte elönti a forróság. Ebben a pillanatban azonban hangos nyikorgással megállt a furgon. Megérkeztek.
A családi ház nem volt túl nagy, túl kicsi vagy bármilyen szempontból különleges. Egyáltalán nem volt semmilyen. Az épület úgy tűnt, tétova lelkek és kósza szellemek lakhelye volt már jó ideje.
Ács édesanyja már az ajtóban várta az érkezőket. „Kerüljetek beljebb! „Sanyikám, hogy vagy kicsi fiam?” Üdvözölték egymást, majd bementek. Ács szeme körbejárt, a kopottas szoba falán és hamarosan megérkezett ahhoz a ponthoz, amit keresett. Egy fekete keretben levő, fekete-fehér fénykép volt benne. A képen hárman voltak, Ács és a szülei.
Leült odabent és csak hosszú, néma percek után törte meg a csendet. „Hogy van édesanyám?” „Megvagyok, megvagyok… öcsikém” Ebben a pillanatban, édesanyja szemében, alig észrevehetően, de egészen biztosan egy súlyos könnycsepp gördült le. Megölelték egymást. Tamás bácsi elköszönt, viseltes sapkáját, fejére csapva halkan távozott. Ács, ezt követően kiment és csak úgy ahogy bent volt a házban, „ingujjban”, felhasogatott egy nagy kupac fát. Ahogy apja egykori fejszéje suhogott a kezében a sötét udvaron, egyszer csak József Attila "favágójának" taktusai jártak a fejében, valahogy így, furcsa egymásutánban:
„Fönn, fönn a fagy baltája villog, szikrádzik föld, ég, szem, a homlok, hajnal suhint, forgács-fény röppen - amott is vág egy s dörmög közben: tövit töröm s a gallya jut…”
Este aztán a vacsora után, csendesen beszélgetni kezdtek. Ács bort hozott a pincéből és töltött mindkettőjüknek. Apád pont egy éve ment el, bizonyára örömmel tekint most le ránk odafentről kisfiam. Ács húzott egyet a poharából és gondolataiba zuhant. Akkor is átkozottul hideg volt a tél… Történt, hogy édesapja még kiment a folyóra, de vissza azonban már sohasem érkezett… Magával vitte a Tisza… örökre. Ács újra töltött, majd behúzódott a kisszobába. Ennek a szobának a végében a cserépkályha egyik fele biztosította a meleget. Tekintete megállapodott egy ponton, az olajzöld, átforrósodott cserepeken, egyszerre csak fura, szellem szerű alak bontakozott ki…vagy talán már csak Ács lehunyt szemei mögötti képzeletek kavarogtak…ez nem tudható pontosan.
Másnap kora hajnalban magára aggatta ruháit, majd elindult a "nagy kanyar" felé. A falu még aludta álmát, csupán az emlékezet mutatta az utat a folyó felé. Miközben baktatott a hóban, minden lépesére egy szó, minden szóból mondatok formálódtak gondolataiban. Igen, egészen biztos, hogy „Poe hollója” követte magányos lépteit:
„A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!”
A gát tetején aztán, Ács szemében a könnyek egyszerre csak úgy tódultak elő, mintha mindig is ott sorakoztak volna, csupán e percet várva. Ő elindult, ment, ment neki a Tiszának. Miközben a "holló" meg se rebbent…Csak Ő és az a magyar szakos lány tudta: igazából most ért haza…
Nagy Róbert
kép: internet
