Hull az elsárgult levél

Lassan beléptünk október derekába és a mogorva ősz, mint minden évben most is, sárgába, vörösbe és megannyi színbe öltöztette a fák, bokrok lombruháját. Nem tagadom, nekem ez a hónap áll legközelebb a szívemhez. Ilyenkor az ember évről évre rácsodálkozik a természet gyönyörűségére, változatosságára. A színkavalkád némileg feledteti a horgásszal az elmúlni készülő természet zord valóságát. Ilyen és efféle gondolatok kavarogtak fejemben miközben talpaim alatt hangosan ropogtak a fák elhullajtott, megszáradt levelei, lábaim lépten-nyomon a mély az avarba süppedtek. Gábor barátommal bájos kis vizek között kanyargott utunk mire elértük választott horgászhelyünket, a mocsai csukás tavat. Úgy döntöttünk kihasználjuk a fagyos, télbe hajló napok előtti utolsó napsütéses hétvégét.




Igen régen jártam itt, talán már két esztendő is eltelt utolsó látogatásom óta. Örömmel tapasztaltam, hogy a kis tavacska előnyére alakult át. Számos beálló lett nyitva a sűrű nádfalban, így immáron több helyen is próbára tehettük horgásztudásunkat csukára pályázva. Első alkalommal a jó öreg körforgó villantók kerültek fel a zsinór végére. Az utóbbi időben méltatlanul nélkülöztem használatukat, pedig annak idején számtalanszor húztak már ki a csávából. Most is gyorsan bizonyították létjogosultságukat műcsalis arzenálomban hiszen rövid időn belül, már táncra is csábítottak egy mohó csukaifjoncot a pörgő-forgó vasak. Gábor volt a szerencsés horgász, aki partra segítette a nap első, kiló tízes rablóhalát.






Horgászember nyomás alatt mindig bizonyítani próbál. Görcsösen dobáltam, várva a hőn áhított első kapást. Már egyszer megkerültük a tavat, mire az én horgomba is beleakadt egy megvadult kroki. Óvatosan kiemeltem a vízből, majd megszabadítottam koloncától, hogy ismét útjára engedjem idei első körforgós halamat. Megmosolyogtató, hiszen régi esztendőkben ilyentájt már több tucat rablót segítettem partra a pörgő vasakkal, de ugye változnak az idők, fejlődnek a műcsalik is... és egyre ritkábban jutnak szerephez a régi veterán darabok. Mindenesetre, mivel ezt a hiányosságomat most kipipálhattam, réz színű Ottó bácsi -féle „Lutra” támolygó kanalat kapcsoltam harapásbiztos előkém kapcsába.




Kíváncsian próbálgattam új szerzeményemet, hiszen ritkán kerül az ember kezei közé hazai gyártmányú műcsali. Rögtön elvarázsolt, ahogy hulló falevél módjára szinte egy helyben voltam képes táncoltatni a legígéretesebb tartások közelében. Talán harmadik dobásig jutottam el csupán, mikor a bevontatás végeztével átemeltem „blinkeremet” a part előtt keresztbe fordult, vastag fatörzs fölött. Ekkor valami örült módjára rontott rá a sejtelmes villanásra, szinte a lábam alól. Majd frászt kaptam a váratlan eseménytől, de végig résen voltam és sikeresen akasztottam. Zsákmányom a nádba fúródva próbált megszabadulni a szájszélében fityegő fémdarabtól, de hiába. A pár méteres zsinóron is csakhamar felőröltem erejét és partra emeltem a kiló hetvenötös dühös csukát.




Ez még mindig nem az a kapitális méret, amire vágyok, de már azért a szépnek mondható kategória. Gyengéden visszahelyeztem a vízbe egy zöld színekben pompázó hínárágyra, ám ő sokáig nem mozdult. Morcosan figyelt engem szeme sarkából, miközben csillogó háta kipúposodott a víz tükrén. Talán több percig is farkasszemet néztünk egymással, míg hátat fordítva nekem, lassú, méltóságteljes mozdulatokkal tovaúszott. Elégedetten nyugtáztam: bizony ezeknek az Ottó bácsi -féle kanalaknak helye lesz műcsalis dobozomban az őszi pergetések során.





Sikeremen fölbuzdulva Gabesz is támolygó villantóra váltott. Már másodszor kerültük meg az apró tavat, mikor úgy döntöttünk, hogy dobunk még egy utolsót, majd hazafelé vesszük az irányt. Na de ugyebár, mindig a végén csattan az ostor! Barátom hamarosan segítségért kiáltott, mert egy igen szép csuka ragadta el „blinkerjét”. Jó erőben volt szegény pára, mert csaknem húsz percig tartott a fárasztás. Újra és újra zsinórt kért, Gabesztól, aki nem kicsit volt ideges, hiszen élete eddigi legnagyobb csukája táncolt a zsinór végén. Próbáltam szájába akasztani „grippemet”, de újra és újra kitört, míg végül engedelmesen felfeküdt a víz színére. Sikeresen átfogtam állkapcsát, majd óvatosan, a hasa alá nyúlva partra segítettem.




Barátom szinte önkívületben volt, mikor mérlegeltük a csodás rablóhalat. A számláló három kiló huszonhatnál nyugodott meg. Gyomrából egy korábbi, úszós kishalas szerelék előkéje lógott ki igen hosszan. Megszabadítani nem tudtam tőle, de a zsinórt visszavágtam a lehetséges legrövidebb hosszra. Hihetetlen, hogy vannak akik harapásálló előke nélkül horgásznak csukára... :o( Készítettünk pár képet, majd barátom visszahelyezte élettő elemébe rekordhalát, mire az megfordulva visszatámadt reá. Végül nem következett be a baleset, pedig egy csuka által tőből leharapott kéz, egekbe emelte volna blogom látogatottságát. :o) Mindegy, majd talán legközelebb... Mindenesetre hihetetlen élményekkel gazdagodtunk ezen a csodálatos októberi napsütéses szombaton. Bízok benne, hogy a szezon még sok szép hasonló élménnyel fog megajándékozni minket.