bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.
Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.”
(József Attila)
Piszkosfehér „zsiguli” erőlködik fel a gátoldalon. A „túloldal” egy más világ… Kedvesen köszönnek a hatalmas nyárfák, ők azok, akik évszázados titkokat őriznek, emberi sorsok élő, de néma „krónikásai”. Szelíd árnyékukban pihen meg végül a megpakolt autó és annak utasai. A csomagtartóból aztán, percek alatt, meglepően sok dolog kerül elő: horgászbotok, vödör, haltartó, merítő szák, 3 egyszerű kisszék, botvillák, szerelékes táska és persze némi elemózsia. A kiszálló horgászok nem sietnek, nem rohannak. Egész egyszerűen, „csak” jó kedvvel indulnak az agyagos partfalba vájt kis lépcső irányába...
A Tisza folyó, ezúttal is az igazi arcát mutatja vendégeinek, azonban „szőkés” vizét, hirtelen egy hatalmas "rablás" töri meg. Persze, most is pontosan ugyanott, a bedőlt fa mögötti, „elvágó vízen” történik mindez. Ettől az eseménytől aztán, az eddig békésen – az akkori vasárnapok minden nyugalmával - viselkedő horgászok, egyre gyorsabban kezdenek „ügyködni” a parton. A kétrészes sárga üvegbotokra, hamar rákerül a szürke „B-special orsó”, valamint az a féltve őrzött Ryobi gyártmány, amelyen, hozzá kissé méltatatlan, „leharcolt”, 0.40-es Leska damil feszül. A tízdekás kanálólmokat még szegény Kiss Józsi bácsi öntötte… A súlyok fölé, ezúttal 1/0-ás horgok kerülnek, a már jól bevált „páternoszter” fülbe kötve. Csalinak halszelet a partszéli botra, míg a másikra – amellyel a bentebb található mederesést dobják – gilisztacsokor. Az arcokat keresem… igen, mindjárt meglátom, kik is ezek a folyóvízi horgászok. Az egyik alak egy harmincas évei közepén járó, ereje teljében levő férfi… igen… Ő apám. A másik kettő izgága, nap barnította, szőkés-barna hajú, tíz éves forma kölyök… már jól látom… a bátyám és én vagyok ott a parton… „riadok” fel álmomból!
...életem cserepei sodródtak...
Hajnal van, 3 óra… telefonom már két perce „zenél”. Szép világ? Hol van már az ösztön, amely a nap „ébredésével” egy időben „keltette” az embert? A por kávétól, azonban csak lassan eszmélek és az éjszaka furcsa, képei is, elevenen élnek bennem. Azt mondják, az álmokra csak ritkán emlékszünk pontosan, idősíkok keverednek, titokzatos világok kapui tárulnak ki, majd tűnnek el belőlünk örökre e furcsa képek… A Tiszára indulok. A múlt folyton felsejlik bennem, régi hangokat hallok, történetek elevenednek meg, félig megválaszolt kérdéseim foszlányai "kísértenek", ember és természet ősi viszonyait kutatva... A jelen, mint valami veszedelmes kór, körülöttünk tekereg, próbál megváltoztatni, felé rendelni annak, ami kezdetek óta felettünk van és hiszem, örökre ott is marad. Igen a természet… amelyben hinni kell, örökké megújuló ereje gyógyít, megtanít embernek lenni. Azt hiszem, így telt el 20 évem a Tiszán… Talpamon az agyagos sár, bőrömön a hűvös víz, arcomon a vízről visszacsillanó napfény nyoma. Ez maradt? Ez maradt. Meg a remény vára, amit mi építünk, abban a hitben, hogy valamikor, valaki, ugyanúgy vágyakozik majd a Tiszára, ahogy akkoron mi tettük…
Soraim lezárásához, eszembe jutnak Szabó Magda ide illő szavai:
„Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak…”
Nagy Róbert – BLACK CAP
